A sakál elterjedésének okairól beszélt a MATE kutatója

Az aranysakál, melyet nádi farkasként is szoktak emlegetni, hosszú évszázadok óta egy őshonos, alacsony létszámban, és sokszor alkalmi módon jelen lévő ragadozó volt Magyarországon.

Az utóbbi évekre jellemző gyors elterjedésük miatt az állattartók és vadgazdálkodók részéről egyre gyakrabban hallani panaszos hangokat. Mit kell tudnunk erről a titokzatos fajról? A válaszokat Dr. Heltai Miklóstól, a MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének vezetőjétől kaptuk meg, aki országos és nemzetközi vonatkozásban is elismert sakálszakértőként van számon tartva.

Az aranysakál származási és előfordulási területei

A kezdetben a vizes élőhelyekhez kötődő ragadozó valószínűleg Ázsia felől érkezett a kontinensre. Enne ideje bizonytalan, mind hazánkban, mind a Balkánon nagyon kevés a historikus bizonyíték erre. A kutyafélék családjába tartozó faj a 19. és 20. század folyamán az élőhelyek átalakulása (elsősorban a vizes élőhelyek arányának jelentős csökkenése), valamint az üldözésük miatt a Balkán jelentős részéről eltűnt. Hazánkban 1942-t tartják a kipusztulás dátumának.

A trendfordulót az 1970-es évek végén, a ’80-as évek elején tapasztalták Bulgáriában, ahol az ott megmaradt állomány hirtelen növekedni kezdett. Ez elsősorban az állattenyésztésben okozott gondot. Ebben az időszakban Magyarországon és Kelet-Németországban is észleltek fiatal kan egyedeket, ám szaporodó állományokról ekkor még nem beszélhettünk. Idehaza a 90-es évek elején telepedett meg újra a Dráva-síkon, Somogy és Baranya megyét érintve. Az azóta tartó terjedési és állománynövekedési folyamat a gyakorlatban biológiai inváziónak tekinthető és így ma már nincs olyan nagyobb térsége az országnak, ahol ne lenne bizonyíthatóan jelen.

A sakál nemcsak Magyarországon terjed, hanem egy Európa-szerte ismert jelenségről beszélünk. A balti államokban, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Olaszországban is vannak állományok, illetve voltak már megfigyelések Franciaországban, Svájcban, a Benelux államokba, Dániában, sőt Norvégiában is.

Invazív vagy inváziós faj?

Dr. Lanszki József és Dr. Heltai Miklós egymástól függetlenül, a kilencvenes évek elejétől kezdtek el foglalkozik a fajjal, majd 97-től kezdve ezt a munkát közösen folytatták és végzik ma is. A MATE professzorai és munkatársaik egy monitoringprogram részeként az állomány nyomon követését, táplálkozási szokásainak megismerését, a genetikai háttér feltárását, a gyors állománynövekedés okainak feltárását tűzték ki célul. Az elmúlt évtizedekben végzett munkájuknak köszönhetően ma már gazdag ismeretanyag áll rendelkezésre a ragadozóról.

A kétezres évek elején az aranysakálnál egy rendkívül gyors és egy nagyon erőteljes állománynövekedés volt megfigyelhető. Heltai Miklós és kollégái 2003-ban írták le először a biológiai inváziót, azaz a tömeges elszaporodást a faj kapcsán. A tudományos definíció szerint nem tekinthető invazív fajnak a sakál, mert nem idegen honos, és nem emberi segítséggel került vissza a hazai élőhelyekre. A sakál természetes úton, eredeti elterjedési területére érkezett vissza. A hirtelen, nagyon gyors és erőteljes állománynövekedés azóta is folyamatosan tapasztalható. Becsült létszámuk folyamatosan nő, de exponenciálisan növekszik a terítéke is.

Az Országos Vadgazdálkodási Adattárban (www.ova.info.hu) közzétett adatok szerint 2020-ban 12.126, 2021-ben 15.356 aranysakál került terítékre. A lelövését elsősorban Baranya, Bács-Kiskun és Somogy megyékből jelentették.

A faj legfontosabb jellemzői

A sakál kiváló alkalmazkodó. Az eredetileg kifejezetten vizes élőhelyekhez kötődő ragadozó az elmúlt évtizedekben hihetetlen jól idomult a száraz élőhelyekhez. Ma már a homokháton telepített akác- és fenyves erdőkben is otthon érzi magát. Dr. Lanszki József, a MATE VTI Kaposvári Campusának kutatója táplálkozásvizsgálatának köszönhetően már azt is tudjuk, hogy alkalmazkodóképessége a táplálkozására is jellemző. Különböző körülmények között keresi a nagy mennyiségben megtalálható, kevés energiabefektetéssel járó, magas fehérjetartalmú táplálékot. Szerbiában a szeméttelepeken fogyaszt el mindent, ami emészthető számára. Az Ormánságban pocokra vadászik. Magyarország nagyvadas területein, Somogyban és Baranyában a vadászatokon kint hagyott, részben zsigerek, részben pedig a sebzett nagyvad vált nagy mennyiségben a táplálékává. A Bács megyei tanyavilágban az állattartó gazdák által kidobott háziállat-maradványokat eszi, de a gyümölcsöt, kukoricát is elfogyasztja, ha más nem áll rendelkezésre.

A sakál szociális kapcsolatrendszere

Az aranysakál túlélési sikerének másik titka – az általános élőhely és táplálkozási alkalmazkodáson túl – a szociális rendszerben keresendő. Családi szerkezetben, csoportokban él. A párok kapcsolata monogám, hosszú távú, a kölykök felnevelésében mindkét ivar részt vesz, valamint az előző évi fiatalok, elsősorban a fiatal nőstények is segítőként állnak rendelkezésre. Ezért aztán a kölykök felnevelése sokkal hatékonyabb, mint például a potenciális versenytárs, a róka esetében, ahol szeptember-október hónapokban a kölykök jelentős része már hónapok óta egyedül kényszerül életben maradni. Egy jó sakálcsalád akkor még együtt lehet. Ez pedig jelentősen növeli a kölykök túlélését.

Tehát a szociális struktúra és az ebből adódó hatékony kölyöknevelés szintén hozzájárul a sakál terjedéséhez.

Miért nem szeretjük a sakált?

Dr. Heltai Miklós nevéhez köthető, említett monitoring munkának köszönhetően időben értesítették az érintett vadgazdálkodási és a természetvédelemben érdekelt szakembereket a faj országos elterjedésére. Jelezték, hogy jelenlétére számítani kell mindenhol, készüljenek fel rá. Kérdésként merülhet fel, hogyan lehet egy rendkívüli alkalmazkodó képességekkel rendelkező, gyors mozgású, intelligens, inváziós ragadozóval felvenni a harcot. A borjak, gidák, apróvadfajok, háziállatok is veszélyben lehetnek az aranysakál előfordulási helyein. Vadászata az átlagosnál nagyobb figyelmet és tudást követel meg.

 

Az eredeti cikk a magyarvadasz.hu-n itt érhető el

A Tisza partján fotózták le a fekete gólyák korelnökét, mit tippel hány éves?

Különleges gólyát pillantottak meg még a múlt héten a Tisza partján. Gyűrűje alapján ő a legidősebb ilyen madár, akiről lehet tudni a korát.

 

Fotókat készítettek, és közelebbről is meg tudták nézni azt a fekete gólyát, akiről biztosan tudható, hogy fajtársai közül nemcsak itthon, de nemzetközi összevetésben is a legidősebb ismert ilyen madár – közölte a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság.

A fokozottan védett faj egyedeit kiemelt figyelemmel kísérik a nemzeti park munkatársai. A kérdéses madarat legutóbb 2020-ban látták, de 2019 és 2020 között azt is tudták, pontosan hol van a fészke, csak tavaly már nem tért vissza oda. A feltételezések szerint nem költött vagy párt cserélt és máshol fészkelt.

 

A teljes cikk a hvg.hu-n itt érhető el

Évezredeken át tartó stabilitás után példátlan mértékben kezdtek olvadni a legfontosabb nyugat-antarktiszi gleccserek

A nagyjából 300 évvel ezelőtt kezdődő időszakban olyan ütemben olvad a nyugat-antarktiszi jégtakaró két jelentős gleccsere, amilyenre az elmúlt 5500 évben nem volt példa. Ez oda vezethet, hogy a gleccserek megállíthatatlanul visszahúzódnak, és a jégtakaró nagy része destabilizálódik – derül ki egy új, a gleccserekhez közeli szigetek vizsgálatán alapuló kutatásból.

Szerző: Tóth András

 

A Nature Geoscience folyóiratban múlt héten publikált eredmények szerint a Thwaites- és Pine Island-gleccserek az ipari forradalmat megelőző néhány ezer évben viszonylag stabilak voltak, és kiterjedésük az idők során nem változott jelentős mértékben.

A ma 2,2 millió négyzetkilométert beborító nyugat-antarktiszi jégtakaró (WAIS, West Antarctic Ice Sheet) nagy részéhez hasonlóan a Thwaites– és Pine Island-gleccserek is tengerszint alatti területeken fekszenek, amelyek a kontinens belseje felé lejtenek. A jégtakaró központjába hatoló gleccserek az aljzatukat erodáló melegebb tengervíz miatt így ki vannak téve a tengeri jégtakarókat fenyegető destabilizáció (MISI, Marine Ice-Sheet Instability) jelenségének, ami a kutatók szerint elszabaduló olvadásukhoz és a nyugat-antarktiszi jégtakaró jelentős részének elvesztéséhez vezethet évszázadok alatt. Ez a folyamat akár 3,4 méterrel is megemelheti a globális tengerszintet. A forgatókönyv realisztikusságát jól jelzi, hogy a WAIS a jelenlegi bizonyítékok szerint az előző interglaciális időszakban, az Eemianban szinte eltűnt, ami a mainál 6–9 méterrel magasabb tengerszint kialakulásához vezetett.

Scott Braddock, a Maine-i Egyetem éghajlatkutatója és kollégái arra voltak kíváncsiak, hogy ezek a hatalmas jégfolyamok a jelenlegi geológiai időszak, a holocén közepén lényegesen kisebbek voltak-e a mai állapotuknál, ahogy azt egyes hipotézisek feltételezik. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a Thwaites- és a Pine Island-gleccser az elmúlt néhány ezer évben növekedve nyerte vissza a ma elfoglalt területét, így a jelenlegi olvadásuk is visszafordítható. Hogy ezt kiderítsék, a szakemberek három, az Amundsen-tengeröbölben található apró szigetet látogattak meg, ahol rekonstruálták az elmúlt 5500 év relatív tengerszintváltozását, aminek segítségével megállapították a helyi alapkőzet deformációjának, és így a rá nehezedő gleccserek méretének alakulását.

A relatív tengerszint meghatározásához a Lindsey-, Schaefer- és Edwards-szigetek partjain megemelkedett, a hullámok által el nem ért, úgynevezett abráziós teraszok keletkezésének idejét állapították meg, az üledékben talált kagylóhéjak radiokarbonos kormeghatározásával. Emellett megnézték a nagy energiájú kozmikus sugárzás révén bolygónk légkörében keletkező, berillium-10 izotóp mennyiségét is az alapkőzetből vett mintákban, amely feltárta, hogy a gleccserjég alól közel 8 ezer éve szabadultak fel a Lindsey- és Schaffer-szigetek, míg az Edwards-sziget valószínűleg 3900 éve.

A kutatók arra jutottak, hogy a területen a relatív tengerszint folytonosan csökkent (tehát az alapkőzet magassága nőtt) az elmúlt 5500 évben, nagyobb megszakadás nélkül. Ezért szerintük az utolsó glaciális periódus 12 ezer évvel ezelőtti lezárulása után visszahúzódó Thwaites- és Pine Island-gleccsereket alkotó jég súlyának az alapkőzetről való távozása a felelős. Az eredmények valószínűtlenné teszik, hogy a gleccserek jelentősen visszahúzódtak, majd újra megnövekedtek volna a holocén közepe óta, de kisebb változásokat nem zár ki.

Annyi azonban biztos, hogy az olvadás üteme példátlan az elmúlt 5500 évben. Míg a kutatók által vizsgált régióban a más tényezők mellett az alapkőzet megemelkedésére is utaló relatív tengerszint évente nagyjából 3,5 milliméterrel csökkent az 5500-tól 300 évvel ezelőttig tartó időszakban, az alapkőzet emelkedése ma évi 15 milliméter, az Amundsen-tengeröböl más területein pedig a 41 millimétert is eléri. A kutatók szerint ez a különbség olyannyira nagy, hogy csak a gyorsuló jégolvadás magyarázhatja, amely emiatt az elmúlt 5500 évben sosem látott mértékűnek tűnik.

következő években a brit és amerikai kutatókból álló Nemzetközi Thwaites-gleccser Kollaboráció a jég alá fúr, és a gleccser alatti kőzetekből vesz majd mintákat, hogy megállapítsa, valóban visszafordíthatatlan-e az olvadás, vagy sem. A jelenlegi tudományos konszenzus szerint a globális felmelegedés 1,5–2 fok alatt tartása a minimum feltétele annak, hogy elkerülhető legyen a nyugat-antarktiszi jégtakaró összeomlása, és így a tengerszint több méteres emelkedése az előttünk álló évszázadokban.

 

Az eredeti cikk a qubit.hu-n itt érhető el

Ezer évben egyszer látni ilyet! Az összes bolygó együtt fog állni

Június 17–28. között elképesztően ritka együttállást láthatunk a hajnali égen: a Naprendszer összes bolygója egyszerre fog tündökölni az égbolton, egymás után sorakozva! Ilyenre legutóbb 947-ben volt példa, legközelebb pedig 2492 áprilisi hajnalokon lesz látható. Ne maradjunk le róla, bármilyen korán is kell felkelni hozzá!

 

Az együttállás további különlegessége, hogy az 5 szabad szemmel is látható bolygó pontosan olyan sorrendben lesz a Naptól kiindulva az égen, ahogyan azt a Naptól való távolságuk szerint már az iskolában megtanultuk: Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz.

Ráadásként a folyamatosan fogyatkozó Hold végig is halad a bolygók mellett a napok múlásával, így minden egyes hajnalban más-más arcát mutatja a bolygósor!

Ha hajnalban, napkelte előtt a keleti égbolt felé fordulunk, egy látványos sorban öt fényes bolygó is feltűnik: a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Ez az összes, szabad szemmel látható bolygó, mind egymás mellett, egy füzéren, éppen abban a sorrendben, ahogy a Naptól távolodva követik egymást.

Azért látjuk őket egy sorban, mert valójában a Naprendszer égitestjei szinte pontosan egy síkban keringenek, és ez egy égi kört metsz ki a látszó égboltunkon.

Az említett bolygók mellett marad még csodálni való – további két bolygó, az Uránusz és a Neptunusz, sőt a Pluto és a legfényesebb kisbolygó, a Vesta is hozzájuk társul. Azonban ezek az égitestek kizárólag távcsővel pillanthatók meg. Pontosabban: az Uránusz szabad szemmel még éppen kivehető lehetne, de a Földön a hajnal fényei elnyomják.

Ez a sor szinte egész júniusban megpillantható, ám a Merkúr csak a hónap második felében csatlakozik a bolygóvonathoz.

Ami azonban igazán megfűszerezi az élményt, az az, hogy 17-e és 28-a között a fogyatkozó Hold napról napra végigvándorol a planétaállomások mellett.

Aki még többet szeretne megtudni e különleges égi jelenségről, keresse fel a Svábhegyi Csillagvizsgáló oldalát a további tudnivalókért.

 

Az eredeti cikk az elobolygonk.hu-n itt érhető el

Rajzanak a kérészek a Tisza Szeged alatti szakaszán

A napsütéses meleg időnek köszönhetően elkezdődött a kérészek rajzása a Tisza Szeged alatti, országhatárhoz közeli szakaszán, a napnyugta előtti órákban több helyen is megfigyelhetők a tiszavirágok (Polingenia longicauda) – tette közzé az MTI.

 

A tiszavirág a legnagyobb európai kérész; 2,5-3,8 centiméteres, a fehér farksertéivel 12 centiméter hosszú is lehet. A nőstényeknek a hímekhez képest nagyobb szárnyuk és testük van, farksertéi rövidebbek, így gyorsabb repülésre képesek.

A faj első említése Arisztotelésztől származhat, ugyanakkor nem teljesen biztos, hogy a tiszavirágról beszélt az ókori görög filozófus. Az viszont már teljesen bizonyos, hogy 1634-ben egy belga orvos megfigyelte, és le is írta a kérészfajt.
A kérész lárvái a nőstények által lerakott petékből fejlődnek ki a mederfenéken. A kikelő lárvák befúrják magukat a meder falába és a víz felé nyitott vájatban élnek három évig egymáshoz közel, tíz-százezres egyedszámú telepeken. Három év után június elején a lárvák előbújnak üregükből és a víz felszínére emelkednek.
A rajzás időpontja függ a vízhőmérséklettől, a napos órák számától, de egyes feltételezések szerint még a holdfázis is befolyásolhatja. A vízből kibúvó lárvák leginkább a folyó fölé benyúló faágakon, parti köveken, a stégeken vedlenek, a nőstények egy, a hímek két alkalommal.
A rovarokat már a vájatok szájánál békák várják, de lesben állnak a ragadozó halak, és a különféle madarak, köztük tőkésrécék, sirályok is.
A kikelő szárnyas egyedek a víz felszíne közelében megkezdik rajzásukat. Néhány méter magasságú kavargó tömegben a hímek megkeresik a párjukat, a levegőben párosodnak. A párzás után a hím rövidesen elpusztul, a nőstény a vízbe rakja mintegy hétezer petéjét.
A tiszavirág és a vele rokon fajok az ipari forradalom előtt még egész Európában előfordultak, a szennyezések miatt azonban ma már csak a Tiszán és mellékfolyóin figyelhetők meg. A tiszavirág és látványos rajzása 2020 óta Hungarikum, a védett természeti- és tájérték világviszonylatban is egyedülálló.
A faj védett, állományát a vízszennyezés mellett veszélyezteti a folyómeder kikövezése is.

 

Az eredeti cikk a National Geographic honlapján itt érhető el

Több mint száz éve kihaltnak hitt óriásteknős fajt fedeztek fel a Galápagos-szigeteken

A teknős a Fernanda nevet kapta.

 

Több mint egy évszázad elteltével azonosították újra egy ritka galápagosi teknősfaj, a “fantasztikus óriásteknős” egy példányát, amelyet évtizedekig kihaltnak hittek – számolt be a hírről Guardian.

 

A teljes cikk a hvg.hu-n itt érhető el

Két távoli rokonságban álló faj ritka kereszteződéséből alakulhatott ki a rejtélyes borneói majom

Különböző fajok általában nem hoznak létre életképes utódokat, de nagyon közeli rokonság esetén előfordul. A borneói nagyorrúmajom és az ezüstös langur azonban más-más nemhez tartozik, de most mégis hibrid utódjuk született, miközben a két faj ugyanazért a területért verseng – a pálmaolajtermelés miatt szűkülő életterüknek köszönhetően.

Szerző: Bodnár Zsolt

 

2017 óta keringenek a közösségi médiában azok a felvételek, amelyek egy különös majomfaj megjelenéséről adtak hírt Borneó szigetének egy erdejében. Az eleinte kölyökkorában lefotózott majomról 2020-ban új képek készültek, amelyek már azt mutatták, hogy a kifejlett nősténynek talán már saját utódja is született.

A Malajziai Főemlőskutató Társaság kutatói ekkor kezdték vizsgálni a jelenséget, de a járványügyi korlátozások miatt csak a felvételekre támaszkodhattak. Frissen kiadott tanulmányuk szerint arra a következtetésre jutottak, hogy az egyed valószínűleg egy borneói nagyorrúmajom (Nasalis larvatus) és egy ezüstös langur (Trachypithecus cristatus) utódja, ami azért érdekes, mert a két faj ugyan egy élőhelyen osztozik, de csak távoli rokonságban áll egymással.

A különböző fajok általában nem hoznak létre életképes utódokat párosodás után, bár a nagyon közeli rokonságban álló fajok időnként kereszteződhetnek a vadonban. Az így létrehozott hibrideket azonban ugyanahhoz az evolúciós csoporthoz, vagyis nemhez tartozó fajok hozzák létre, míg a friss esetben nem ez történt: bár a borneói nagyorrúmajom és az ezüstös langur egyaránt a cerkóffélék családjába és a karcsúmajomformák alcsaládjába tartozik, előbbi a Nasalis, utóbbi a Trachypithecus nem tagja.

A hibrid majmot a Kinabatangan folyó közelében látták meg Borneó Malajziához tartozó részén, ahol a két faj elterjedési területe átfedésben van, de a majmok szemmel láthatóan nagyon különböznek egymástól: rózsaszín arc és hosszúkás orr az egyik oldalon, fekete arc és rövid, lapos orr a másikon. Méretük is nagyon eltérő, a nagyorrúmajom 76 centiméterre is nőhet, és 20 kilogramm fölötti az egyedek súlya, míg az ezüstös langur 56 centiméterre nő, és a 7 kilogrammot sem éri el.

A kutatók szerint a borneói nagyorrúmajmok hímjei nagyobb méretüket kihasználva kiszorítják a langur hímeket, és átvehetik a langurok csoportjainak irányítását, ennek megfelelően a rejtélyes majom is egy hím nagyorrú és egy nőstény langura utóda.

A fejtörést az okozza leginkább a tudósoknak, hogy a különböző fajok hibridjei általában sterilek, és nem képesek utódokat nemzeni. Bár felmerült, hogy a fotón csak az látható, hogy egy másik nőstény kölykét gondozza, de a kutatók szerint jól látszik a fotókon, hogy duzzadt mellei vannak, ami a szoptatással jár, vagyis az utód tényleg a sajátja lehet.

Arra is rámutattak, hogy a különös jelenség is az emberek környezetpusztító tevékenységeihez vezethető vissza, ugyanis a két fajnak azért kellett egy területre zsúfolódnia, mert az élőhelyüket olajpálma-ültetvények veszik körül, ezért az erdő egyre kisebb szeletén kell berendezkedniük, és egymással versenyezniük a táplálékért és a párzási lehetőségekért.

 

Az eredeti cikk a qubit.hu-n itt érhető el

Változik a madarak alakja a globális felmelegedés miatt

Változik a madarak alakja a globális felmelegedés hatására – állapították meg az MTI szerint izraeli kutatók egy tanulmányukban, amelyet a Global Ecology and Biogeography című folyóiratban tettek közzé.

Szerző: Nagy Nikoletta

 

A teljes cikk a 24.hu-n itt érhető el

A Déli sarkkörön túl megtelepedő szamárpingvinek a felmelegedést és az antarktiszi ökoszisztéma gyors változását jelzi

Elsőre örvendetes, hogy az antropogén felmelegedés hatására egyes fajok élettere nem csökken, hanem növekszik. A New York-i Stony Book egyetem kutatói nemrégiben fedeztek fel egy eddig ismeretlen, 75 tagú szamárpingvin-kolóniát az Antarktiszi-félsziget közelében található Andersson-szigeten, amelyet pár évtizede még az öröknek gondolt jég borított – írja a LiveScience. 

Szerző: Vajna Tamás

 

A Föld harmadik legnagyobb testű pingvinfajának számító szamárpingvinekről (Pygoscelis papua) eddig az volt a tudományos közvélekedés, hogy a szubantarktikus régiók lakói. Jelentősebb telepeiket a Falkland-szigetekenDéli-Georgián és a Kerguelen-szigeteken tartották számon, valamint a Macquarie-, a Heard-, a McDonald- és a Déli-Shetland-szigetek jégmentes partjainál.

A szamárpingvin-kutatók szerint a madarak nem változtattak korábbi, közel 38 millió éves evolúciójuk alatt kialakult szokásaikon és továbbra is a tartósan száraz, köves partokon alapítanak kolóniákat a költési időszak idején. Az újonnan felfedezett telep azt jelzi, hogy az Antarktiszi-félsziget eddigi ökoszisztémája tartósan megváltozik a felmelegedés hatására.

Az új kutatási eredmények ismeretében, a még érintetlen flóra és fauna védelmében a kutatók és a térségben expedíciót szervező kanadai Greenpeace három új tengeri védett területet kialakítását szorgalmazza. A Kelet-Antarktiszon, az Antarktiszi-félszigeten és a Weddell-tengeren létrehozandó természetvédelmi zónák mintegy 4 millió négyzetkilométernyi területet foglalnának magukban.

 

Az eredeti cikk a qubit.hu-n itt érhető el

Ne gyújtsd meg! – tűzbe vesző természeti értékeink

Minden esztendőben tapasztaljuk, hogy tél végén, kora tavasszal gyújtogatások során hazai gyepterületeink jelentős része leég.

 

Számtalan vizsgálat, tapasztalat bizonyítja, hogy ebben az emberi felelőtlenségnek, tudatlanságnak meghatározó szerepe van.

Sajnos az utóbbi évek telei nemcsak enyhék, de nagyon szárazak is, ami segíti a szabadtéri tüzek keletkezését. Bár még csak február elejét írjuk, de szinte minden napra jutott már tűzeset, az ózdi járásban több tucat helyen vált gyep, nádas vagy cserjés a lángok martalékául. A legutóbbi szeles hétvégén a gyújtogatók a város melletti Natura 2000 területet sem kímélték, egy kiterjedtebb tűz 23 hektáros részt károsított. A tüzek oltásában a hivatásos tűzoltók mellett sokszor erdészek, természetvédelmi őrök is részt vesznek.

A tüzek megfékezése évről-évre rengeteg anyagi és emberi erőforrást igényel, a természeti értékek pusztulása mellett környezetvédelmi, közegészségügyi problémákat is okoz: megnő a levegőben a korom-/hamutartalmú szállópor mennyisége, az illegálisan lerakott hulladék elégésével pedig tovább emelkedik az égbe jutó káros, mérgező, nem egyszer rákkeltő anyagok aránya.

A kontrollálatlan gyújtogatások élőhelyek és életközösségek sokaságát veszélyeztetik. A mostani tűz még szerencsére korai fejlődési állapotban találta a növényeket, így csak a leghamarabb virágzó leánykökörcsinek első hajtásai perzselődtek meg. Egy később, a virágzási, szaporodási időszakban keletkező, áprilisi gyújtogatás sok százmilliós kárt tud okozni. Természeti értékeink messze földön híresek, próbáljuk közösen megóvni őket!

Jó lenne, ha felismernék végre az emberek – akár szándékosan, akár véletlenül, figyelmetlenségből -, mekkora károkat tudnak okozni, s lakossági összefogással sikerülne véget vetni a vegetációtüzeknek.

A tüzek oltásában köszönjük az Ózdi Hivatásos Tűzoltó Parancsnokság, a környező városok, megyeszékhelyek tűzoltóinak és az önkénteseknek a segítségét!

 

Az eredeti cikk a bnpi.hu-n itt érhető el