Van-e a növényeknek lelkük?

Ha minden élőlénynek van lelke, és a növények élőlények, akkor a növényeknek van lelkük. Bár csupán egyszerű deduktív levezetésről van szó (ha a premisszákat igaznak fogadjuk el, akkor a konklúzió szükségszerűen igaz), a növényi lélek feltevése komoly gondot okozott számos természetfilozófusnak az ókortól napjainkig. Ha a növényeknek is van lelkük, akkor hogyan különböztethetők meg az állatoktól? Ha nincs lelkük, hogyan lehetnének élőlények? Morális értelemben miért lenne egyértelműen jobb a vegetáriánus esetleg a vegán étrend, mint a húsevést is magába foglaló étrend, ha mindkettő érző, lélekkel rendelkező élőlények elfogyasztásán alapul? Ilyen és ehhez hasonló provokatív kérdések megválaszolásához kerülhetünk közelebb Vegetative Powers: The Roots of Life in Ancient, Medieval and Early Modern Natural Philosophy című, az élet és a lélek kapcsolatát a növények természetfilozófiai elemzésén keresztül bemutató, nemrég megjelent hiánypótló kötetnek köszönhetően.

Szerző: Bíró Gábor

 

A kötet szerzői az élet természetét a klasszikus görög filozófiai gondolkodásban kialakult kategorizáció alapján vizsgálják. Ha a növényeknek van lelkük, akkor mi különbözteti meg őket az állatoktól? A természetfilozófusok egyik válasza az volt, hogy különböző lelkekről vagy a lélek különböző aspektusairól/fokozatairól beszéltek, így lehetségessé vált megkülönböztetni a növények és az állatok, tehát az élő és lélekkel rendelkező lények két nagy csoportját. Arisztotelész vegetatív lélekről, érző lélekről és racionális lélekről értekezik. Vegetatív lélekkel minden élő, így a növények, az állatok és az emberek is rendelkeznek. Ez a lélek hármas funkciót tölt be: a táplálkozásért, a növekedésért és a reprodukcióért felelős. Az állatoknak és az embereknek egyaránt van lelkük, ami a világ észlelésében, a fájdalom és élvezet tapasztalásában, valamint a vágyak megnyilvánulásában jelenik meg. Racionális lélekkel csak az emberek rendelkeznek. Bár a növények Arisztotelésznél se nem éreznek, se nem gondolkodnak, lelkük mégis van. Lélekkel rendelkező lényt elpusztítani pedig – akár azért, hogy elfogyasszuk, akár azért, hogy átalakítsuk az életterét – morálisan aggályos lehet. Mit lehet akkor tenni? Az egyik lehetőség, hogy a növények lelkét – az emberekétől eltérően – nem egyediként, hanem példányonként az univerzális vegetatív világlélek megnyilvánulásaként értelmezzük. Így növényevéssel nem pusztítunk el egyetlen lelket sem, csupán a világlélek néhány megnyilvánulását.

Lehetnek-e egy növénynek vágyai?

Az ókorban a két jelentősebb filozófiai hagyomány képviselői másképp gondolkodtak a kérdésről. A korai arisztoteliánus hagyományban – ahogy az előző bekezdésben láttuk – a növényeknek nincsenek vágyaik, mert nem rendelkeznek érző lélekkel. A platonista hagyományban azonban lehetnek vágyaik. Platón szintén három részre osztotta a lelket, de Arisztotelésztől eltérően határozta meg, hogy mi tartozik az egyes részekhez. Nála a három rész, a logos, a thymos és az eros az értelem, az érzelmek (az egyszerűség kedvéért) és a vágyak megnyilvánulásaiért voltak felelősek. A növények csak a harmadik résszel, az erosszal rendelkeztek, tehát értelemmel és érzelmekkel nem, de vágyakkal igen. Ahogy Baldassari és Blank Vegetative Powers című kötete szemlélteti, a késő ókorban és a középkorban az értelmezők finomítottak a két meghatározó állásponton, sőt értelmezéseikkel más utakra terelték a növények lelkéről szóló diskurzust. Néha egészen váratlan utakra.

Az Arisztotelész-ellenességgel nehezen vádolható Averroës (Ibn Rushd) az anyag arisztoteliánus értelmezésével jutott arra a gondolatra, hogy a növényeknek mégiscsak kell, hogy legyenek vágyaik. Elképzelése szerint ha az anyagnak szüksége van formára, akkor nem lehet teljesen passzív, létrejöhet benne egyfajta desiderium naturale (~természetes vágy) ami az anyagot a hozzá tartozó forma felé orientálja. Roger Bacon egyetértett Averroësszel abban, hogy ez alól a növények sem jelentenek kivételt, tehát a növényeknek is lehetnek vágyaik. A szintén arisztoteliánus Nagy Albert ezzel ellentétes álláspontot fogalmazott meg. Szerinte a növényeknek nem lehetnek vágyaik. Érvelése szerint a növények csak anyagból állnak (p1), ami csak anyagból áll, az önmagában képtelen az észlelésre (p2), ami önmagában képtelen az észlelésre, annak nem lehetnek vágyai (p3), tehát a növényeknek nem lehetnek vágyaik (k). Tehát önmagában véve az, hogy egy filozófus arisztoteliánus volt, még nem határozta meg, hogy vágyakat tulajdonítson a növényeknek, vagy éppenséggel tagadja, hogy a növényeknek vágyaik lennének.

Állatszerű növények és növényszerű állatok

A filozófusok a természeti létezők klasszifikálásakor egyúttal az élő és élettelen, valamint a lélekkel rendelkező és a lélekkel nem rendelkező közti határvonal meghúzásán is munkálkodtak. Emiatt egy-egy számukra furcsának tűnő élőlény besorolása olykor nemcsak taxonómiai, de filozófiai problémákat is okozott. Ilyen volt például a mimóza (Mimosa pudica) esete. Az élőlény szemmel láthatóan növény volt, mégis, a növényektől szokatlan módon, állati reakciót adott: taktilis ingerre megmozdította egyes részeit. Úgy tűnt, hogy a növény érzi a leveleit érő ingert, ami a klasszikus arisztotelészi keretben lehetetlennek tűnt (érző lélek hiányában a növények nem tudnak érezni), ráadásul még reagált is az ingerre.  Egy másik példa a növényszerű állati lények (zoophyták) esete. A tengeri szivacsok, korallok és anemónák állatoknak tűnnek, de nem képesek szándékos mozgásra, ami az állatként való besoroláshoz eddig úgy tűnt, hogy elengedhetetlen.

Mit tehetünk az ilyen vagy ehhez hasonló esetekben? Vagy úgy véljük, hogy ezek az élőlények nem állatok, vagy úgy véljük, hogy mégsem szükséges az állatként való besoroláshoz a szándékos mozgásra való képesség, esetleg újraértékeljük a mozgást magát. Avicenna az utóbbi mellett döntött. A szándékos mozgáson belül megkülönböztetett egyhelyben történő mozgást és helyváltoztató mozgást. Mivel a zoophyták helyváltoztató mozgásra nem képesek, de egyhelyben történő mozgásra igen, így már állatnak voltak tekinthetők.

Növényi lélek mint az élet minimuma

Aquinói Szent Tamás a vegetatív lelket az élet szükséges és elégséges feltételének tartotta. Nélküle semmi nem lehet élő, vele semmi nem lehetett élettelen. A vegetatív lélek volt felelős a létrehozásért, a növekedésért, a táplálkozásért és bizonyos kezdetleges önmozgatásért. Ez a lélekrész volt az a határvonal, ami a növényeket – a legalacsonyabb szintű élő dolgokat – elválasztotta az élettelen természettől, a kövektől, a csobogó víztől és a lángoló tűztől.

Aquinói fokozatosságot, egyben minőségi különbségeket tulajdonított az egyes lélekrészeknek: az alapvető életfunkciókért felelős vegetatív lelket az élet magasabb szintjét lehetővé tevő érzékelő lélek, majd az élet lehető legtökéletesebb formáját (perfectissimus gradus vitae) lehetővé tevő értelmes lélek követte. Érzékelő lélekkel az állatok és az emberek rendelkeztek, értelmes lélekkel azonban csak az emberek, akiknek értelmessége így – tomista nézőpontból – bolygónkon az élet legtökéletesebb és legteljesebb megnyilvánulása lett.

A vegetatív lélek megpróbáltatásai

A kötet talán legkiválóbb fejezetében François Duchesneau a Leibniz-Stahl vita felől közelíti meg a vegetatív lélek koncepciót ért 18. század eleji filozófiai kihívásokat. Mind Leibniz, mind Stahl kritikusan kezelte a vegetatív lélek elképzelését, azonban különbözőképpen voltak kritikusak vele szemben és különböző alternatívákat javasoltak. Leibniz a vegetatív folyamatokat általános monászelméletébe illesztette (a monász az univerzum tovább redukálhatatlan alapegysége Leibniznél), és a korábban a vegetatív léleknek tulajdonított funkciókat az egyes monászok eleve adott instrukcióiként értelmezte újra (Leibniz monászairól részletesebben magyar nyelven lásd a Magyar Filozófiai Szemle 2015-ös, Monadológia c. számát).

Nem azért fog tehát egy növény táplálékot felvenni és növekedni, mert vegetatív lelke erre ösztönzi, hanem mert a növényt magába foglaló monászban eleve benne rejlik a táplálékfelvételre és a növekedésre törekvés. Stahl ezzel szemben azért támadta a vegetatív lélek koncepciót, mert csupán egyetlen egységes lélekkel tartotta hitelesen megmagyarázhatónak egy szervezet belső folyamatainak és funkcióinak szüntelen fenntartását. Mindkét rivális elmélet tagadta, hogy volna vegetatív lélek, ennek ellenére mindkettő – különböző csatornákon – befolyásolta az elméletalkotást a felvilágosodás korában egészen addig, amíg az életet mechanikus folyamatként értelmező magyarázatok mindhárom elméleti hagyományt háttérbe nem szorították.

Összegzés: egy életidegen életfilozófia-történet

Bár terjedelmi okokból esélyem sincs a Vegetative Powers (2021) huszonöt fejezetének részletes ismertetésére, talán ez a rövid recenzió is rávilágít, hogy miért bír különös jelentőséggel a vegetatív erő filozófiai elemzése, illetőleg ennek az elemzésnek a reflexív historiográfiája minden, a természetről filozófiai fogalmakban gondolkodó ember számára. A könyv talán legfontosabb tanulsága, hogy rámutat: olyan absztrakt kategóriák filozófiai elemzése, mint az élet vagy a lélek nemcsak a modern természettudomány kialakulásakor volt meghatározó; a szaktudományok mind a mai napig ezeknek az ókori görögségben kialakult filozófiai kategóriáknak a (gyakran tudatlan) örököseiként tagolják a világot.

A kötet egyik gyengesége, hogy nem foglalkozik a releváns természetfilozófiai elméletek szociológiai dimenziójával: a szerzők néhány kivételtől eltekintve nem tesznek kísérletet arra, hogy feltárják, hogy az egyes gondolkodók elméletei milyen társas közegben jöttek létre, milyen társas konvenciókhoz illeszkedtek, illetőleg milyen politikai, kulturális, vallási érdekek mentén – vagy éppen ellenükben – fogalmazódtak meg. Nem tudjuk meg, hogy az egyes gondolkodók élete hogyan befolyásolhatta gondolkodásukat, és az elméletek szélesebb értelemben vett kontextusa is láthatatlan marad. A vegetatív erőkkel kapcsolatos internális filozófiatörténetet kapunk tehát az ókortól az újkorig, vagyis olyan beszámolót, amely alapvetően csak az elméletek egymásra reflektálását és sorozatát kívánja bemutatni, és nem foglalkozik behatóbban az elméletek felfedezésének kontextusával.

A kötet másik gyengesége eurocentrikussága. Az elemzett gondolkodók és elméletek mind a nyugati civilizációhoz tartoznak, és az ókori görög filozófusok szellemi hagyatékát viszik tovább. Kifejezetten érdekes lett volna például a keleti filozófiai hagyományokkal összevetni a releváns elméleteket, és megnézni, hogy hogyan gondolkodtak ezekben a civilizációkban az életről, a lélekről, a növényekről és ezen keresztül a természetről. Ki tudja, talán új, gyümölcsöző kutatási területeket is felfedeztek volna a szerzők, melyek segíthetnék a megértést a keleti és a nyugati filozófiai hagyományok között.

A recenzióval kapcsolatban megfogalmazott értékes észrevételeiért a szerző köszönettel tartozik Dr. Faragó-Szabó Istvánnak.

A szerző egyetemi adjunktus a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékén és tudományos munkatárs az MTA Lendület Morál és Tudomány Kutatócsoportjában. A legjobb közgazdaságtantörténeti cikkért járó Craufurd Goodwin díj 2021-es díjazottja (History of Economics Society). Korábbi cikkei itt olvashatók.

 

Az eredeti cikk a qubit.hu-n itt érhető el

Ezért lop a madarak zsenije

A szarka az egyetlen olyan madár, aminek fejlett „éntudata” van és felismeri önmagát a tükörben is.

Beszél, szerszámot használ, de még a divat is érdekli. A madarak zsenije vitán felül a szarka. A mesék, mondókák kedvenc tollasa az egyetlen olyan madár, aminek fejlett „éntudata” van, felismeri önmagát a tükörben is, kis segítséggel az iskolapadban is megállná a helyét. Tud számolni, mérni, a fiókáknak szánt eleséget például képes kiporciózni, de gondolkodik, sőt emlékezik is. Saját tapasztalataiból azt is kikövetkezteti, hogy mit akar csinálni a másik szarka, ha az még meg sem mozdult. Ha ember lenne nyugodtan mondhatná – szavak nélkül is értjük egymást.

Magyarországon főleg az Alföldön fordul elő. A fás, ligetes területek madara, és mivel az Alföldön a fák főként csak a tanyák körül jellemzőek, ezáltal a szarkák a tanyákra szorultak be. Mondhatni, hogy minden tanyának megvan a maga szarkapárja. A szarkák a fa tetején laknak, ha valaki közeledett a tanya felé, akkor egy riasztó, csörgő hanggal jelezte a szarkapár. Amennyiben a gazda figyelt rájuk, sejthette, hogy vendég közeledik.

A szarkáról elterjed, hogy lop és szereti a csillogó dolgokat. Zsoldos Árpád ornitológus elmondta, hogy a szarka nagyon intelligens madár, játékos is. A csillogó dolgokat valóban szereti, szeret vele játszani. Majd eldugja, újra előveszi, eldugja máshova. „Előfordulhat olyan, hogy a szarka valamit emberi szemmel ellop” – mondta az ornitológus, aki arról is beszélt, bizony hallott olyan történetet, hogy egy kertben felejtett kis méretű női karórát vitt el.

 

Az eredeti cikk a magyarvadasz.hu-n itt érhető el

Emberi tevékenység korai nyomait találták az antarktiszi jégben

Már 700 évvel ezelőtti erdőégetések nyoma is megmutatkozik az Antarktika több helyszínén kiemelt jégfuratokban.

Szerző: Landy-Gyebnár Mónika

 

A nevadai Sivatagi Kutatóintézet (DRI – a név az intézet székhelyére, és nem kutatási szakterületére vonatkozik) légkörkutatói különös koromnyomokat azonosítottak az Antarktikán kiemelt jégmintákban: jó 700 évvel ezelőtt hirtelen megemelkedett a korom szintje, és ez az emelkedés a mai napig kitart.

A korom a biomassza égetéséből (erdők, növényzet), illetve legújabb korunkban a fosszilis energiahordozók égetéséből eredően kerül a légkörbe. Egy nemzetközi kutatócsoporttal együttműködésben a nevadai szakemberek igyekeztek kideríteni, honnan származhat vajon a korom. A Nature-ben közzé tett eredmények egészen furcsa eredetre mutattak rá: az új-zélandi maorik termőföldszerző erdőégetései szolgálhattak a korom forrásaként. Ez az égetés hatásában jelentősen felülmúlta a déli féltekén az iparosodás előtti 2000 év minden koromkibocsátását!

„Az az elképzelés élt bennünk, ha visszamennénk néhány száz évet, az iparosodás előtti időkre, akkor tiszta, érintetlen világot találnánk, ám a kutatásunkból kiderült, hogy már több mint 700 éve is olyan hatásunk volt a környezetre, hogy az a Déli-óceán és az Antarktika területén is nyomot hagyott” – mondta Joseph McConnell, a kutatás vezetője.

A kutatók hat antarktiszi jégfuratot vizsgáltak meg egy olyan módszerrel, amelyet McConnell laborjában fejlesztettek ki még 2007-ben. A James Ross-szigeten lévő furatokban 700 éve megháromszorozódott a korom mennyisége, és az 1600-1700-as években érte el a csúcsát, azonban a kontinens területén kiemelt mintákban nagyjából stabil maradt a mennyisége. Ezt követően a légköri áramlatok modellezésének segítségével kiszámították, hogy Tasmania, Új-Zéland és Patagónia jöhetett számításba a korom forrásaként. Ezután ellenőrizték e helyeken az egykori tüzek helyi nyomait összesítő adatbázisokat, és egyedül Új-Zélandon volt erdőégetés. A maorik nagyjából ekkor, 1300 körül hódították meg és lakták be Új-Zéland területét, és a megérkezésüket követően égetéses földművelésbe kezdtek. Bár a maorik megtelepedésének idejét nem ismertük pontosan, a radiokarbonos kormeghatározás szerint a 13. és a 14. század is szóba jött, az erdőégetésből származó korom alapján 1297 körül érkezhettek Új-Zélandra.

Ugyanez a kutatócsoport korábban az északi féltekén az ókor ólomszennyezését vizsgálta, hasonló módszerekkel vissza tudtak következtetni a grönlandi jégben kimutatott szennyezés forrására, ami a Római Birodalom idején volt. „Még a világ legtávolabbi, leginkább érintetlen területei se voltak igazán érintetlenek az ember tevékenységei miatt már az iparosodás előtt sem” – tette hozzá McConnell.

 

Az eredeti cikk a National Geographic honlapján itt érhető el

Vándormadarak: az északi és déli sarkvidék között ingázó sarki csérnek is kihívás a klímaváltozás

Beléptünk az egyik legnagyobb természeti csodát jelentő időszakba, amelynek főszereplői a vándormadarak. Nagy tavaink lebetonozása mellett többek között az éghajlatváltozás is pusztítja élőhelyeiket, miközben ők maguk nagy segítséget jelentenek a növényfajok egy részének túlélésében, a biodiverzitás fennmaradásában. Miközben egyre többet megtudunk az emberi tevékenység és a környezeti változások hatásairól életükre, őket is egyre jobban megismerjük. A sarki csérekről kiderült, a korábbi feltételezésekhez képest is elképesztő utakat tesznek meg az északi és a déli sarkvidék között.

Szerző: Arday Attila

 

A nyár vége egy közismerten gyönyörű, ám innen a Kárpát-medencéből nézve talán szomorú szezonnak a kezdete: a vándormadarak őszi vándorlásáé. Nagy tavaink környékén egy időre nagy lesz a csend, de az ősz második felében már újra megmutatja számunkra a legszebb arcát a madárvándorlás, hiszen megérkeznek északról a darvak, és eltakarják az eget a Hortobágy felett is.

A most beálló csendben ideje elmélyülünk abban, miért oly fontosak számunkra a vándormadarak, túl azon, hogy esztétikai élményt nyújt a jelenlétük. Az elmúlt évek kutatásai egyre teljesebb képet mutatnak abból, mennyi pozitív hatásuk van bolygónk életére, és mekkora veszélyt jelent számukra is az éghajlatváltozás, illetve az emberi beavatkozás néhány eleme.

Az éghajlatváltozás és a madárvándorlás

Elektromos vezetékeket, az intenzív mezőgazdaság káros hatásait és a vadászokat is túl kell élniük, miközben egyre inkább befolyásolja életüket az éghajlatváltozás és a természetes élőhelyek környékének beépítése, lebetonozása. A pihenő és táplálkozóhelyeik eltűnőben vannak, egyre nagyobb versengés alakul ki közöttük az élelemszerzésért, közben pedig új utakat is kell keresniük.

A klímaváltozással egyre melegebbé váló időjárás, a növénytakaró megváltozása és eltűnése, tájaink sivatagosodása, a tengerszint emelkedése és a pusztító viharok gyakoribbá válása mind-mind különösen károsan hat rájuk. A legújabb tanulmányok szerint különösen a nagy távolságokat megtérő madarak számára jelent nehezebb feladatot az éghajlatváltozással való megküzdés, mivel jóval szigorúbban kellene tartaniuk az időpontokat, a vándorlás ritmusát. Ha késnek, az előttük érkezők miatt lemaradhatnak az élelemforrásokról.

Az apró világrekorder

Ezért is érdemes megismerni közelebbről a vándorlás világcsúcstartóit. Amikor Jacques Perrin húsz éve megalkotta a természetfilmek egyik csúcsát jelentő Vándormadarakat – a teljes film itt látható – a tudomány még csak annyit tudott a sarki csérekről, hogy az északi és a déli sarkvidék között vándorolnak, tízezer kilométereket megtéve. Mivel csupán 100 gramm körüli testmérettel rendelkeznek, az elmúlt évek technikai fejlődése tette lehető, hogy jeladóval felszereljék őket. A British Antarctic Survey másfél gramm súlyú jeladót tudott kifejleszteni, és kiderült, hogy a sarki csérek nem 10 ezer, hanem közel 100 ezer kilométereket utaznak évente az Atlanti-térségben.

Cikcakkban repülnek ugyanis Grönland és az Antarktisz között.

Ezzel a Csendes-óceán repülő csodáját, az Új-Zéland és Alaszka között közlekedő szürkecsőrű vészmadárt is lekörözik.

Minden jel szerint az uralkodó széljárások irányát követik a sarki csérek, így életük harminc éve alatt összesen 2 és fél millió kilométert tesznek meg.

E távolság alapján többször megkerülhetnék a Holdat, amely 384 ezer kilométerre található.

A kontinens belső részeit ugyan elkerülik, de a folyóvölgyek mentén egyszer-egyszer a nagy tavainkhoz is eljutnak. A hazai madárvilág egyik paradicsomában, a Fertő tó menti Mekszikópusztán figyelték meg őket a legtöbbször.

Áldás a növényvilágnak

Míg maguk is veszélyben vannak, a vándormadarak hatékony segítséget jelentenek a növényfajoknak az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásban. Hagyományosan is a biordiverzitás kulcselemeinek számítanak a beporzásban játszott szerepükkel, több ezer kilométeres útjaikon magokat szórnak szét, kontroll alatt tartják a kártevőket. De mint a Nature idén nyáron felhívta rá a figyelmet, a növényfajoknak is új területeket kell keresniük a magjaik számára, a korábbiaknál jóval távolabb kell eljuttatniuk őket. Ehhez partnerre leltek a vándormadarakban, többek között a Földközi-tenger térségében telelőkben, amelyek tavaszi visszatérésükkor egyre északibb szélességeket keresnek fel.

 

Az eredeti cikk a thevip.hu-n itt érhető el

A kongói trópusi erdők maguk termelik esőjük egy részét

Amazóniáról ismert egy ideje, hogy az esőerdők csapadéka jelentős részben maguknak az erdőknek köszönhető, most az afrikai Kongó esőerdőiről derült ki ugyanez.

Szerző: Landy-Gyebnár Mónika

 

Kongóban van a világ második legnagyobb kiterjedésű esőerdeje, amely az elmúlt évtizedek során egyre szárazabbá vált, mivel egyre hosszabbá válnak a száraz évszakok. Vajon mi okozhatja ezt, és egyáltalán, miből származik a Kongó-medence csapadéka?

Alapvetően az volt a nézet, hogy az esős évszak kezdetéhez az óceán felől érkező nedves légtömegekre van szükség, egy új, a JGR: Biogeosciences szakfolyóiratban közzé tett tanulmány szerint azonban más a helyzet. Egy kaliforniai kutatókból álló csoport vizsgálta meg a Kongó-medence csapadékának eredetét különféle műholdas mérések sokasága alapján.

Kongó éves csapadéka (1500-2500 mm) elmarad Amazónia csapadéka mögött (1800-3200 mm), itt az esős évszakok a tavaszi és az őszi hónapok, míg a szárazak a nyári s a téli hónapok. Ez a váltakozó évszakos elrendeződés segít az esőerdők fenntartásában, ám e rend felborulása könnyen elvezethet ahhoz, hogy az esőerdők szavannákká válnak.

A vízpára kétféle módon kerülhet az esőerdők fölé: vagy az óceánokról érkezik, vagy a növények párolgásának (transzspirációjának) hatására jut a légkörbe. A csapadékvíz eredetét annak izotóp-összetétele alapján lehet kideríteni, ez ugyanis eltér az óceáni eredetű pára és a növényekből származó pára esetében, a műholdakról pedig jól elkülöníthető e kétféle összetétel. A kutatók most az év egészére nézve megvizsgálták, hogy a Kongó-medence felett mérhető vízpára milyen eredetű.

Az eredmények alapján a száraz évszakok idején hulló csapadék az esőerdő saját párájából keletkezik, míg az esős évszakok csapadékában egyaránt fontos az óceánokból és magukból az erdőkből származó pára. A tavaszi esős évszak kezdetekor a legfontosabb a saját párolgásból eredő víz, ekkor a csapadékhoz szükséges víz több mint 80 százalékát maga az erdő párologtatta el, ez pedig kb. harmadával több, mint Amazóniában! Gyakorlatilag kijelenthető, hogy a növények párolgása indítja be a tavaszi esős évszakot Kongóban. Az őszi csapadékban azonban az óceánról érkező pára játssza a nagyobb szerepet.

A tavaszi esős évszak rövidülése, vagy esetleg hosszú távú megszűnésének oka tehát elsősorban magában az erdőségben kereshető, egészen pontosan a tájhasználat változásában, az erdőirtásban. A kutatás által feltárt összefüggés talán képes lesz felhívni a figyelmet arra, hogy az erdőterület csökkenésével a csapadék is jelentősen kevesebb lehet, ami a régióban a mezőgazdálkodást, a megélhetést lehetetlenné teheti.

Az nem derült ki a kutatásból, hogy minek köszönhető, hogy itt jóval nagyobb arányú a helyi eredetű pára, mint Amazóniában. Erre, és számos további részletre is választ kaphatnak további vizsgálatokkal.

Az eredeti cikk a National Geographic honlapján itt érhető el

20 gyönyörű kihalt állat: miért nem figyeltünk rájuk?

Disztópiák elmaradhatatlan eleme a múzeumi tárlat, amelyben egykor a vadonban boldogan élő, mára már kitömött tárgyként díszelgő kihalt állatok fogadnak . Azonban egészen közel állunk ahhoz, hogy egyre több állatnak a valóságban is búcsút intsünk. Mikor tekinthető kihaltnak egy faj?  Mi vezetett a kihalásukhoz? És melyek azok a kihalt állatok, amelyekkel már soha többé nem találkozhatunk?

Szerző: Sas Eszter Krisztina

 

A biológiában a kihalás egy faj létének teljes megszűnését jelenti. Ez akkor következik be, ha egy faj utolsó egyede is elpusztul. A kihalt állatok további fajok kihalását eredményezhetik, kihalási láncolatot alkotva. Ez a lánc jelentősen csökkenti a biológiai környezet változatosságát, vagyis a biodiverzitást. Ezáltal veszélybe kerül a biológiai egyensúly, amely szükséges a megfelelő minőségű levegőhöz, az elérhető ivóvízhez, vagy a megfelelő mennyiségű táplálékhoz.

A kihalás egyrészt evolúciósan irányított természetes folyamat. A környezetünk változásaihoz alkalmazkodni képtelen fajok lassan kihalnak, és átadják helyüket újabb fajoknak. Azonban az emberi tevékenység felgyorsította ezt a folyamatot.

Mi az a Vörös Lista?

Az egyes fajok (állatok, gombák és növények) természetvédelmi státuszának legátfogóbb globális leltára a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája. A Vörös Listán 9 kategóriában találhatjuk meg a világ élőlényeit a természetvédelmi helyzetüknek megfelelően:

  • EX – Kihalt (Extinct): ide tartoznak azok a fajok, amelyeknek sem a természetben, sem fogságban nem maradt már egyetlen egy élő egyede sem.
  • EW – Vadon kihalt (Extinct in the Wild): ezek a fajok bár a természetes élőhelyükön kihaltak, fogságban vagy háziasítva még fellelhetők.
  • CR – Súlyosan veszélyeztetett (Critically Endangered): kihalási esélyük a természetes élőhelyükön jelentősen nagy, azonnali beavatkozás nélkül nagy valószínűséggel vad állományaik kihalnak.
  • EN – Veszélyeztetett (Endangered): kihalási esélyük a természetes élőhelyükön nagy, beavatkozás nélkül nagy valószínűséggel Súlyosan veszélyeztetetté válnak.
  • VU – Sebezhető (Vulnerable): kihalási esélyük természetes élőhelyükön nagy, beavatkozás nélkül nagy valószínűséggel Veszélyeztetetté válnak.
  • NT – Mérsékelten fenyegetett (Near Threatened): ezek a fajok jelenleg még kihalással nem fenyegetettek, de annak határán vannak.
  • LC – Nem fenyegetett (Least Concern): ebbe a kategóriába sorolhatók azok a fajok, amelyeket nem fenyeget a kihalás veszélye, és ez a közeljövőben sem várható.
  • DD – Adathiányos (Data Deficient)
  • NE – Felméretlen (Not Evaluated)

Az IUCN Vörös Listája nem pusztán egy lista a különböző fajokról és helyzetükről, hanem tulajdonképpen a biodiverzitás egészségi állapotának kritikus mutatója. Fontos eszköz a társadalom minden rétegének megfelelő tájékoztatásához (a döntéshozóktól kezdve, a környezetvédőkön át, az átlagpolgárokig), valamint a természeti erőforrások és különféle élőlények védelméhez szükséges intézkedések meghatározásához.

Mit tehetünk a fajok kihalása ellen?

A Vörös Lista alapján napjainkra 900 faj halt ki teljesen, további 79 faj tekinthető vadon kihaltnak, és 8188 faj súlyosan veszélyeztetett. Összesítve,

a kihalás jelenleg is több mint 37400 fajt fenyeget.

Ez az összes faj 28 százaléka. Annak érdekében, hogy lelassítsuk és megakadályozzuk további fajok eltűnését azonnal fel kell lépnie az egész emberiségnek.

Globális szinten a veszélyeztetett fajok megmentésére számos kezdeményezés létezik. Ilyenek a rezervátumok, természetvédelmi övezetek, edukációs és ismeretterjesztő programok, a kereskedelmi tevékenység korlátozása, kutatási programok és még sorolhatnánk. Egyéni szinten a tőlünk telhető legtöbb formában érdemes támogatnunk az állatvédő szervezetek munkáját, akár anyagi, akár idő ráfordítással, akár önkénteskedéssel. Emellett a veszélyeztetett fajok védelmében fontos a környezetbarát életmód kialakítása és gyakorlása:

  • Használjunk kevesebb műanyagot, mivel az óceáni műanyaghulladék számos állat halálát okozza, ezzel veszélyeztetve az egész populáció fennmaradását.
  • Semmiképp se vásároljunk olyan termékeket, szuveníreket, amelyek előállítása veszélyeztetett állatok életébe került (pl. kígyóbőr, bunda, teknőshéj, elefántcsont).
  • Ültessünk őshonos növényeket a kertbe, udvarba, amelyek az őshonos állatfajok táplálékául vagy hajlékául szolgálhatnak.
  • Ha autóval közlekedünk, legyünk nagyon körültekintőek, ha egy erdőn, mezőn átszelő úton haladunk, nehogy elgázoljuk az átkelni készülő állatokat.
  • Vásároljunk kevesebb élelmiszert, amelyben pálmaolaj található! Az olajpálma ültetvényeket rendszerint olyan erdők helyén telepítik be, ahol vadállatok pl. tigrisek, gorillák élnek.
  • Amennyire csak tőlünk telik, védjük a természetes élőhelyeket!

Ezekkel a lépésekkel még van esélyünk rá, hogy a veszélyeztetett fajokat megmentsük a kihalástól. Azonban számos állatfaj esetén már nincs mit tennünk, ezekből a kihalt állatokból mutatunk most 20 fajt.

Kihalt állatok – amiknél már túl késő cselekedni

Emlősök

1. Erszényesfarkas (Thylacinus cynocephalus)

Élőhelye: Ausztrália és Tasmania fás-füves területeinek éjszakai ragadozói voltak.

Kihalásának ideje: Az utolsó vadon élő erszényesfarkast 1930-ban lőtték ki, az utolsó fogságban élő példány a hobarti állatkertben pusztult el 1936-ban.

Kipusztulásának oka: Az ausztrál kontinensről való kihalásukat az ember által behurcolt dingó okozta: a két faj között versengés alakult ki az azonos zsákmányállatokért. Tasmania szigetén a birkákra veszélyt jelentő erszényesfarkasokat szervezetten, nagy számban lőtték ki. A vadászat következtében megritkult populáció tagjai végül állatkertekben végezték, de fogságban nem szaporodtak.

2. Kvagga (Equus quagga quagga)

Élőhelye: A kvagga egykoron Afrika déli részén élt.

Kihalásának ideje: Az utolsó vadon élő kvaggát az 1870-es évek elején lőtték le. Az utolsó fogságban élő egyed 1883. augusztus 12-én pusztult el az amszterdami állatkertben.

Kipusztulásának oka: A zebrák mintázatának rendkívüli változatossága miatt kezdetben a természettudósok nem kifejezetten tudták megkülönböztetni az egyes fajokat és alfajokat. A kvaggát bőréért és húsáért vadászták, ennek következtében még azelőtt kihalt, hogy rájöttek volna, hogy egy különálló faj.

3. Tengeri nyérc (Neovison macrodon)

Élőhelye: Az állat Észak-Amerika keleti partjain élt, főként magányosan vadászó éjszakai ragadozóként.

Kihalásának ideje: A tengeri nyérc kihalását 1860 körülre becsülik. 1894-ben Új-Brunswick tartományban ugyan befogtak egy nyércet, de nem lehet tudni, pontosan melyik fajba tartozott.

Kipusztulásának oka: Értékes és keresett bundája miatt a fajt kihalásáig vadászták.

4. Karibi barátfóka (Monachus tropicalis)

Élőhelye: Az átlagosan 200 kg-t nyomó karibi barátfókák a Karibi-tenger partjainál mindenhol előfordultak.

Kihalásának ideje: Az utolsó barátfóka kolóniát egy Jamaica és Honduras között elterülő korallszigeten figyelték meg 1952-ben. Azóta nem észlelték a faj egyetlen példányát sem.

Kipusztulásának oka: A fajt kíméletlenül mészárolták húsáért és zsírjáért. Sajnos a barátfókák rendkívüli szelídsége jelentősen megkönnyítette vadászatukat.

5. Jávai tigris (Panthera tigris sondaica)

Élőhelye: Indonéziában, ezen belül a Jáva szigeteken éltek a többi alfajhoz képest kis termetű példányok.

Kihalásának ideje: Már az 1950-es években nagyjából mindösszesen 25 példányt tartottak számon belőle, az utolsót pedig 1972-ben látták.

Kipusztulásának oka: Folyamatos levadászásuk, valamint a mezőgazdasági célok miatt élőhelyeinek folyamatos csökkenése vezetett az állat kihalásához.

6. Madagaszkári törpe víziló (Hippopotamus madagascariensis)

Élőhelye: az Indiai-óceánon elterülő szigetország, Madagaszkár magasabban fekvő erdeiben élt egykor.

Kihalásának ideje: A madagaszkári törpe vízilovat egészen sokáig nem tartották nyilván külön fajként, így már azelőtt kihalt, hogy annak nyilvánították volna. Pontos kihalásának dátuma nem ismert.

Kipusztulásának oka: A törpe vízilovak könnyű prédaként szolgáltak a vadászoknak, így lemészárlásuk jelentősen hozzájárult a faj kihalásához.

7. Fehérfarkú erszényesnyúl (Macrotis leucura)

Élőhelye: Ausztrália száraz, sivatagos területein élt.

Kihalásának ideje: A fajt utoljára az 1960-as években észlelték.

Kipusztulásának oka: A drasztikus állománycsökkenést elsősorban a betelepített ragadozók (vörös rókák, macskák) okozták. Emellett az élőhelyük növényzetében bekövetkező változások is közrejátszottak a kihalásukban.

Madarak

8. Dodó (Raphus cucullatus)

Élőhelye: A nagyméretű, röpképtelen madarak az Indiai-óceánon fekvő Mauritius szigetén éltek egykor.

Kihalásának ideje: A faj feltételezett utolsó egyedeit 1662-ben az Ile d’Ambre szigeten ölték meg.

Kipusztulásának oka: Bár a dodók húsa kifejezetten zsíros és rágós volt, a hosszú idők óta tengereken hánykolódó hajósok levadászták őket. Az emberek felé bizalmas állatok kihalásához emellett a telepesek által behurcolt disznók, kutyák, patkányok, valamint erdei élőhelyük ültetvényes gazdálkodássá alakítása is hozzájárult.

9. Karolinai papagáj (Conuropsis carolinensis)

Élőhelye: Észak-Amerika keleti régióinak erdőiben élt.

Kihalásának ideje: Az utolsó fogságban tartott egyed 1918-ban pusztult el a Cincinnati Állatkertben.

Kipusztulásának oka: A madarat a gyümölcsösekben tett károk miatt üldözték, emellett az élőhelyeinek pusztulása, az erdőirtás is hozzájárult a kihalásukhoz.

10. Óriásalka (Pinguinus impennis)

Élőhelye: A nagytestű, röpképtelen madár Kanada, Grönland, Izland, Írország és Skócia partjainak közelében elterülő kis szigeteken élt.

Kihalásának ideje: Az utolsó élő példányt 1852-ben látták.

Kipusztulásának oka: Húsáért, tojásaiért és tollaiért intenzíven vadászták. A ritkuló populációra aztán a madárgyűjtemények értékes ritkaságaként vadásztak.

11. Vándorgalamb (Ectopistes migratorius)

Élőhelye: A faj Észak-Amerika területén volt honos, telente Dél-Amerikába vándorolt.

Kihalásának ideje: Az utolsó hiteles feljegyzés egy vadon élő példányról 1900-ból származik. Az utolsó fogságban tartott példány a Cincinnati Állatkertben pusztult el 1914-ben.

Kipusztulásának oka: Kihalásához több minden is vezetett, egyrészt a menedéküket adó keményfák intenzív irtása, másrészt folyamatos vadászatuk.

12. Kacagóbagoly (Sceloglaux albifacies)

Élőhelye: A kacagóbagoly Új-Zélandon élt, egyike volt a szigetországban előforduló őshonos fajoknak.

Kihalásának ideje: Az utolsó hiteles feljegyzés egy vadon élő példányról 1914-ből származik.

Kipusztulásának oka: A faj kihalását élőhelyeinek legelővé alakítása, az erdőirtás, valamint a behurcolt ragadozók okozták.

13. Szigeti bokormadár (Gerygone insularis)

Élőhelye: Az Ausztráliához tartozó Lord Howe-sziget erdőiben élt.

Kihalásának ideje: Az utolsó egyedet 1928-ban észlelték.

Kipusztulásának oka: Az 1918-ban a szigetre kikötő SS Makambo gőzhajóval érkező házi patkányok több állat- és növényfaj kipusztulását okozták, köztük a szigeti bokormadárét is.

Kétéltűek

14. Déli gyomorköltő béka (Rheobatrachus silus)

Élőhelye: Ausztrália esőerdőkkel borított hegyvidékén élt ez a különleges békafaj. Nőstényeik saját tápcsatornájukban költötték petéiket.

Kihalásának ideje: Az utolsó példányt 1981-ben észlelték.

Kipusztulásának oka: Kihalásához főként az élőhelyén folyatott fakitermelés vezetett, ezen kívül hirtelen eltűnésük mögött betegségeket is feltételeznek.

15. Costa Rica-i aranyvarangy (Incilius periglenes)

Élőhelye: A faj egykor nagy számban fordult elő Costa Rica köderdőiben (2000 méternél magasabban elterülő örökzöld erdők).

Kihalásának ideje: Az utolsó vadon élő példányt 1989-ben jegyezték fel.

Kipusztulásának oka: Az éghajlatváltozás, a légszennyezés és egy gombás fertőzés vezethetett a faj kihalásához.

Halak

16. Ezüst pisztráng (Salvelinus agassizii)

Élőhelye: New Hampshire (USA) tavaiban élt egykor.

Kihalásának ideje: Az utolsó példányt 1930-ban látták.

Kipusztulásának oka: Az ezüst pisztráng egyébként is rendkívül ritka faj volt, de a tavakba betelepített egyéb halfajok végül kiszorították az őshonos pisztrángokat.

17. Fehér maréna (Coregonus fera)

Élőhelye: A faj egykor a Svájc és Franciaország határán elterülő Genfi-tóban élt.

Kihalásának ideje: Az utolsó példányról 1920-ban készült feljegyzés.

Kipusztulásának oka: A fehér maréna kihalását a túlhalászatuk okozta.

Hüllők

18. Karácsony-szigeteki szkink (Emoia nativitatis)

Élőhelye: A Karácsony-szigeteken fordult elő nagy számban.

Kihalásának ideje: Az utolsó vadon élő példányt 2010-ben látták. Az utolsó fogságban tartott egyed 2014-ben pusztult el.

Kipusztulásának oka: A faj kihalásában több tényező is szerepet játszott. Egyrészt a különféle ragadozók támadása, másrészt a versengés a betelepített hüllőfajokkal, valamint a rovarirtók okozta mérgezés.

19. Mauritiusi boa (Bolyeria multocarinata)

Élőhelye: A Mauritiushoz tartozó Kerek-sziget trópusi erdeiben élt nagy számban egykor.

Kihalásának ideje: 1975 óta egyetlen élő példányt sem láttak.

Kipusztulásának oka: A kecskék és nyulak betelepítése a szigetre károkat okozott a növényzetben, amely a boa élőhelyének csökkenéséhez vezetett.

20. Pinta-szigeti teknős (Chelonoidis abingdonii)

Élőhelye: A Galápagos-szigetekhez tartozó Pinta-szigetén volt őshonos.

Kihalásának ideje: A faj utolsó ismert példánya, Magányos George, aki 1972 óta fogságban élt 2012-ben pusztult el. George-t több, másik alfajhoz tartozó nősténnyel is próbálták pároztatni, sajnos sikertelenül.

Kipusztulásának oka: Kihalását egyrészt a halászok és bálnavadászok okozták, akik nagy számban irtották a fajt, valamint a betelepített kecskék, amelyek lelegelték a teknős táplálékát és élőhelyét.

 

Az eredeti cikk az xforest.hu-n itt érhető el

Az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó mítoszok és azok cáfolata

Nagyon hideg van ma, nincs is klímaváltozás! Egyébként is a vulkáni tevékenység és a napfoltok miatt van most éghajlatváltozás! Elég ha csak fákat ültetünk és meg is oldottuk a problémát? Megannyi mítosz korunk globális klímaválságával kapcsolatban a kiváltó okokkal és a megoldási javaslatokkal kapcsolatban. Azonban az éghajlatváltozás egy olyan rendkívül összetett folyamat, ami miatt nem lehet csupán egy természetes folyamatot okolni, és nincsenek rá varázsütéshez hasonlatos megoldások sem. Bármennyire is csábítóak ezek a mítoszok, mégis érdemes időt és energiát szánni az éghajlatváltozás megértésére — és sorra venni a valódi megoldásokat. Ehhez az első lépés ezeknek a mítoszoknak a megcáfolása.

Szerző: Szabó Amanda Imola

 

97%-os tudományos konszenzus ellenére egyesek még mindig vitatják, hogy mi okozza a jelenlegi rendkívüli mértékű és ütemű éghajlatváltozást, és egyáltalán beszélhetünk-e globális éghajlatváltozásról. Ennek oka (a gazdasági és politikai érdekek mellett), hogy az éghajlati rendszer bámulatosan összetett. A különböző fizikai, kémiai és biológiai folyamatok, és az éghajlati rendszer elemei közötti úgynevezett visszacsatolások pontos ismerete szükséges az éghajlatváltozás értelmezéséhez. Sajnos sokan, még maga az amerikai elnök is, egy-egy részletet kiragadva igyekeznek az éghajlatváltozás komplex folyamatát megmagyarázni, sok esetben cáfolni. Donalt Trump számára az okozza a fő félreértést, hogy a globális felmelegedésként is emlegetett éghajlatváltozás, a folyamat említett komplexitása miatt hőhullámok mellett gyakran például extrém havazást eredményez.

Bár köznapi szóhasználatban a globális felmelegedést és az éghajlatváltozást gyakran egymás szinonimájaként alkalmazzák, a tudományos szakirodalomban ezek különböző fizikai jelenségekre utalnak. “Ahogy azt az elnevezés is sugallja, a globális felmelegedés a globális átlaghőmérséklet hosszútávú emelkedő trendjét jelenti. Az ipari forradalom kezdete óta a légkörben egyre növekvő koncentrációjú üvegházhatású gázok a földfelszíni átlaghőmérséklet emelkedését okozzák, korábban itt ismertettük, hogyan. A globális felmelegedés következménye a globális éghajlatváltozás, ami a Föld éghajlatának jelentős mértékű, tartós megváltozását jelenti.”

Másfél fok csapatával azon dolgozunk, hogy az éghajlatváltozás folyamatát és a témához kapcsolódó gazdasági, társadalmi, környezeti hatásokat egészen az alapoktól felépítve magyarázzuk el. Hiszen ki nem kérdőjelezi meg a globális felmelegedés okozta éghajlatváltozást egy irtó hideg napon? És ki ne tanult volna a földtörténet során bekövetkezett korábbi éghajlatváltozásokról ahol még szó se volt az emberi hatásról? Az, hogy már a múltban is előfordult drasztikus változás a légkör összetételében, az egyik leggyakoribb érvelés az éghajlatváltozást tényét szkeptikusan fogadók körében, úgyhogy számtalan magyarázó és ismeretterjesztő cikkünk egyike éppen ezzel foglalkozik.

A természetes éghajlat-alakító folyamatok a napjainkban is ugyanúgy zajlanak és az éghajlatváltozás modellezése és várható hatásainak becslése során az úgynevezett antropogén (emberi tevékenységhez köthető) folyamatok mellett a természetes hatásokat is figyelembe veszik a kutatók. Ennek ellenére számtalan tudományos és bulvár média foglalkozik azzal, hogy foggal-körömmel küzdjön a gondolat ellen, hogy az ember okozza a jelen rendkívüli ütemű és mértékű éghajlatváltozást. A klasszikus “egy meteorológus-éghajlatkutató” még azt se tudja megmondani, milyen idő lesz holnap, honnan tudná mi lesz száz év múlva” érvelés ellenére az időjárás előrejelző modellek mellett az éghajlati modellek és föld-rendszer modellek is folyamatosan fejlődnek és egyre pontosabban képesek a számtalan természeti folyamat hatását ás várható változását együttesen elemezni. Továbbá ahhoz, hogy vizsgálható legyen mi az ami csak az időjárás szeszélyességének köszönhető és mi a tényleges változás, érdemes ismerni mi a különbség az időjárás és az éghajlat között.

Az éghajlatkutatók hozzáértését más formában is megkérdőjelezik. Az összeesküvés-elméletek és “spanyol viasz” jellegű gondolatmenetek egész tárházával találkozhatunk, ha megpróbálunk tájékozódni vagy csak szimplán “kinyitjuk” az internetet. Az összeesküvés-elméletek egyik nagy klasszikusa a chemtrail-elmélet mely eredetileg tudatmódosító szerek általi titkos népirtó módszerként kezdte karrierjét. Ma már az éghajlatváltozást is ezzel befolyásolják (ebben az esetben akadályozzák) különböző háttérhatalmak a hívők szerint.

A szkeptikusok nagy része mégis a tudományos kutatások megkérdőjelezését, és egy-egy egymásnak látszólag ellentmondásos részlet kiragadását használja érvrendszerében. Erre példa amikor újra meg újra előkerül, hogy az éghajlatváltozást a napból érkező sugárzás mennyiségének változása okozza vagy a vulkánkitörések, sőt olykor az is felmerül, hogy a globális felszínközeli átlaghőmérséklet nem is emelkedik hanem globális lehűlés várható.

Természetesen ezek a természetes hatások is befolyásolják az éghajlatot ugyanúgy ahogy az évmilliárdok során mindig is tették. Annak oka, hogy nem ezeket hangsúlyozza a sajtó, az, hogy míg a természetes hatások ellen maximum védekezni tudunk, megakadályozni ezeket a változásokat nem lehet. Hatásuk nem elhanyagolható, azonban pontosan meghatározható az, hogy a jelenlegi változás milyen mértékben emberi tevékenység és mennyiben természetes folyamatok következménye. Amellett, hogy a különböző folyamatok hatásának mértéke számszerűsíthető, az ember éghajlatváltozásban játszott szerepe másként is bizonyítható. Meghatározható, hogy azok a bizonyos üvegházhatású gázok emberi tevékenység során kerültek a légkörbe vagy természetesen eredetű volt a kibocsátás.

Belátható, hogy elsősorban az emberi tevékenység eredménye a napjainkban egyre nagyobb sajtóvisszhangot kapó éghajlati válság vagy “klímakatasztrófa”. Sajnos valóban minden tudományosan megalapozott jelentés arra utal, hogy visszafordíthatatlan károkat okoztunk környezetünkben, és az éghajlati rendszer tehetetlensége és a folyamatok egymást erősítése olyan mértékű, hogy az éghajlatváltozás megállításáról már nem nagyon esik szó, sokkal fontosabb, hogy megfelelő lépésekkel enyhíteni tudjuk a várható hatásokat! Mielőtt eluralkodna a “carpe diem” életérzés, gyorsan megnyugtatunk mindenkit, hogy bár az éghajlatváltozásról mindenki tehet, mindenki tehet ellene is. Nagyon fontos tudatosítani, hogy tényleg mindenkire szükség van és mára már sajnos nem elég ha fákat ültetünk vagy szelektíven gyűjtjük a szemetet.

Egy olyan korban, ahol folyamatos információs-cunami ostromolja az embereket, akik emiatt szalagcímekből tájékozódnak, nem etikus, klímavédelmi szempontból pedig borzasztóan kártékony címeket lehet adni. A félig lefordított, sokadik helyről átvett cikkek tömkelege csak elbizonytalanítja az emberek többségét abban, hogy igenis baj van, a klímaválság egy valós fenyegetés, ami ellen fel kell lépni. Az éghajlatváltozás egy elképesztően összetett folyamat, aminek az elmagyarázását nem szabadna feláldozni kattintás- és lájkvadász címekért és cikkekért. Mert ezeknek a kárát aztán mindannyian nyögni fogjuk. A Másfél fok csapata ezért igyekszik reagálni a sajtóban – nem feltétlenül rossz szándékkal – megjelent félrevezető, vagy féligazságokat tartalmazó cikkekre. Az egyik ilyen cikk, amelyik bejárta a magyar  sajtót, az Alkalmazott Rendszeranalízisek Nemzetközi Intézete (IIASA) Nature Climate Change szaklapban publikált tanulmányának eredményeiről szólt, az éghajlatváltozás és növényi biomassza kapcsán. Nem a tanulmány állításaival volt probléma, hanem az ebből gyártott cikkek címeivel (“A szén-dioxid-többlet lassíthatja is a klímaváltozást”), ami nem az egész képet mutatta be. Megtettük így hát mi, de becsületére váljon egyes médiumoknak, hogy lehozták a “helyreigazításunkat”.

2019 nyarának egyik legtragikusabb, és ennek megfelelően legnagyobb “hírértékkel” bíró eseménye az amazonasi esőerdő égése volt. Nagyon sok cikk jelent meg ezzel kapcsolatban a hazai sajtóban, és láthatóan a téma az olvasókat is nagyon érdekelte. A kezdeti nagy ijedtséget később, ismét csak címükben félrevezető, tartalmilag féligazságokat rejtő cikkek jelentek meg, amelyek bár jogosan cáfoltak korábbi hibás megszólalásokat (“az Amazonas a Föld tüdeje”), egyben azt sugallták, hogy nincs is abban semmi különös, hogy ilyen brutális területen lángol a dél-amerikai esőerdő. Holott ez nagyon nincs így. Így ebben a témában is írtunk egy összefoglaló cikket, keresztül vágva a füstös híreken!

2019-ben látványosan megszaporodtak az éghajlatváltozással kapcsolatos hírek, információk a sajtóban és különböző online felületeken. Ezzel a hullámmal jutott el szinte mindenkihez valamilyen formában a mára világszerte elterjedt “rocksztrák klímacsíkok” ábrája amit először Ed Hawkins készített el még 2018-ban, hogy érzékeltesse a globális felmelegedés ütemét és mértékét. Az globális átlaghőmérséklet rekonstrukciójának eredményeképp a leghosszabb klímacsík 2000 évet ölel fel, melynek elemzése során felfedezhetjük az elmúlt két évezred főbb éghajlatot befolyásoló eseményeit.

Az egyre fejlettebb és pontosabb mérések és modelleredmények ellenére továbbra is számtalan téves információ kering a világban az éghajlatváltozással kapcsolatban. Ennek egyik oka, hogy az éghajlati rendszer működése rendkívül összetett így bizonyos fogalmak könnyen összekeveredhetnek a fejekben amik aztán téves elméletekhez vezetnek. Erre példa az a feltételezés, hogy az ózonlyukon beszökő sugárzás okozza valójában a felmelegedést. Ózonnal kapcsolatos mítoszromboló cikkünkben részletesen foglalkozunk azzal miért téves ez az állítás, de azt is bemutatjuk miféle kapcsolat létezik az ózonlyuk és a globális felmelegedés között.

Mítoszromboló cikkeink konklúziója mindig ugyanaz: az éghajlatváltozásról mi emberek tehetünk és ahhoz, hogy fékezzük a globális felmelegedést életmódváltásra van szükség, hogy sokkal kevésbé terheljük a környezetünket. Bár elsőre nehéznek tűnhet, tapasztalatból mondhatjuk, izgalmas feladat és napjainkban könnyebb a megvalósítása, mint hinnénk. Bátran álljunk bele a környezettudatos életmódba, ami nem merül ki a tudatos vásárlásban és a zero waste-ben. Támogassuk döntéshozóinkat a klímavészhelyzetben, neveljük környezetünket és mutassuk meg, hogy nemcsak az éghajlat képes változni, hanem mi is!

 

Az eredeti cikk a masfelfok.hu-n itt érhető el

2021-től hivatalosan is eggyel több óceánunk van

A National Geographic 1915-ben kezdett térképeket gyártani, és egészen mostanáig 4 óceánt tartott számon – az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánt, valamint a Jeges-tengert. Idén az óceánok világnapja, azaz június 8. után bejelentette a prominens társaság, hogy ezentúl elismerik az ötödiket is.

Az ötödik pedig nem más, mint az Antarktiszt körülölelő víztömeg, a Déli-óceán.

A National Geographic Társaság geográfusa, Alex Tait elmondása szerint már régóta a tudományos közbeszéd tárgya, vajon “az Antarktisz körüli vizek bírnak-e olyan sajátos tulajdonságokkal, amelyek igazolnák, hogy önálló óceánként hivatkozzunk erre a víztömegre, vagy pedig egyszerűen a Csendes-,
az Atlanti-  és az Indiai-óceán hideg nyúlványáról van szó – írja a 24.hu az angol nyelvű National Geographic magazin témát feldolgozó online cikke alapján.

A társaság térképpolitikai bizottsága éppen ezért évek óta gondolkodott rajta, hogy elismerje-e hivatalosan is a Déli-óceánt. Míg végre megszületett a 2021. június 8-tól érvényes döntés.

A Déli-óceán az egyetlen olyan óceán, amelyet nem a kontinensek határoznak meg, hanem a tengeri áramlások határolnak körbe.

A Nyugati-Szél-áramlás, vagyis az Antarctic Circumpolar Current (ACC) 34 millió évvel ezelőtt jött létre, amikor az Antarktisz mint kontinens elvált Dél-Amerikától. Az ACC körbefutja az Antarktiszt nyugatról keletre haladva, nagyjából a déli szélesség 60. fokáig fejtve ki hatását: itt a víz kevésbé sós és sokkal hidegebb.

A déli szélesség 60. foka lehet tehát a Déli-óceán határa.

Az ACC több vizet mozgat meg, mint bármelyik másik áramlás. Az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánból is von el vizet, így komoly szerepet játszik a globális hődisztribúcióban. Alsó, hidegebb területei fontos szénelnyelők.

A klímaváltozás a Déli-óceánra is hatással van: a vize melegszik, de még nem tudni biztosan, ez milyen és mekkora hatással lesz az Antarktiszra.

A Déli-óceánt 2021 februárjától az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) is elismeri.

 

Az eredeti cikk az elobolygonk.hu-n itt érhető el

Egymilliárd tonna szén-dioxidot kellene kivonni a légkörből

Egy új vizsgálat alapján egymilliárd tonna szén-dioxidot kellene kivonni a légkörből 2025-ig, hogy a katasztrofális felmelegedés elkerülhető legyen – írja az MTI. A 2015-ös párizsi klímaegyezménnyel több mint 190 ország tett ígéretet arra, hogy a globális felmelegedés mértékét 1,5 Celsius-fokban korlátozzák az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez képest. Sok szakember azonban úgy véli, hogy az üvegházgázok kibocsátásának csökkentésére tett ígéretek mellett szén-dioxid-kivonási technológiákra is szükség van.

 

A teljes cikk a 24.hu-n itt érhető el

Hogyan menthetők meg a veszélyeztetett tengeri fajok?

Számos tengeri fajt fenyegetnek súlyos veszélyek – a túlhalászástól a szennyezésen át az éghajlatváltozásig. Milyen szerepet játszhat az akvakultúra a tengerek egészségének helyreállításában? Segíthetünk-e a veszélyeztetett tengeri fajoknak azzal, hogy a szárazföldön tenyésztjük őket? Erre kereste a választ az Ocean stábja.

Szerző: Denis Loctier

 

A teljes cikk az euronews.hu-n itt érhető el