A kijevi erdő

Kijev nevét manapság sokan megismerték, sőt, már a térképen is pontosan el tudják helyezni. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy Kijev azon kevés fővárosok egyike, melynek határain belül egy nemzeti park található, nevezetesen a Holosiivskyi Nemzeti Park, a kijevi erdő.

Szerző: Zelei Anna

 

A parkot Ukrajna Környezetvédelmi Minisztériuma (igen, náluk ilyen is van!) alapította 2007-ben. A város déli részén, egy nagyrészt lombhullató erdővel borított magaslati részen terül el, 4500 hektáron. Valóságos csoda, hogy miféle biodiverzitással rendelkezik a mesterséges környezetben: az erdőssztyepp zónában, a főként bükkös-gyertyános mellett nagy kiterjedésű fenyvesek és mocsaras égerlápok is vannak. A szárazföldi és vizes élőhelyek védett területe napjainkban is jelentős kulturális és tudományos kutatások otthona. Mint a város egyik legmagasabb pontja, ideális területnek számított kolostorok és katakombák építéséhez, története tele van legendákkal és titkokkal.

Egykoron a Dnyeper folyó volt természetes keleti határa, mára a város minden oldalról bekebelezte, de ami számomra a legfontosabb volt, hogy északról a nagyszüleim utcája választotta el a közel 3 milliós metropolisztól.

Sajnos nem éltem Kijevben, de anyai nagyszüleim révén életem legszebb vakációit tölthettem ebben a csodálatos világvárosban. Reggelente úgy ébredni, hogy az ötödik emeletről kinézve a kijevi erdő látványa árad szét a horizonton – hát ahhoz kevés élmény fogható. Fényeivel, illataival, ezer színű zöldjével és végtelen nagyságával maga volt a földi paradicsom.

Több ezer fotót kellene átnéznem, több tucat nyarat kellene felidéznem, hogy a legszebbeket kiválaszthassam. Nagyapám fiatal korában napi hét kilométert gyalogolt a munkahelyére az erdőn át, úgy ismerte, mint a tenyerét. A gyaloglást élete alkonyán sem adta fel, nyugdíjazása után, amíg erejéből futotta, sokszor gyalog járt be az egyetemre előadásokat tartani. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogyha valahová elindultunk, akkor az út az erdőn keresztül vezetett. Rendszeres programunk volt az erdőjárás és a kirándulás, és ha nagyapám jó kedvében volt, márpedig sokszor volt, akkor énekelt is a rigókkal.

Akkoriban még potyastrandként „üzemelt” a nemzeti park négy tava, amit természetesen mi sem hagyhattunk ki. Ha többen összejöttünk, hazafelé megpróbáltuk körbefogni a hatalmas tölgyfák derekát, de volt, hogy ötünknek sem sikerült. Csak később tudtam meg, hogy a kijevi erdő tucatnyi, többszáz éves tölgymatuzsálem otthona. Tavasszal a hatalmas gyöngyvirágmezők, ősszel pedig a gombaszezon csábította a városi embert a szabadba.

Ahogy az már lenni szokott a városi zöldfelületekkel: lassan, de biztosan megjelent az ember, és apránként elkezdte behordani a tégláit. Először csak egy kis garázst épített az erdő szélére, aztán egy kis házat, majd nagyobbat, felépült egy újabb templom, addig-addig, amíg az egykoron kevésbé divatos városszéli kerület idővel a legpreferáltabb lett. Sorra nőttek ki az óriási lakóházak, az emeletek egyre szaporodtak, mindenki a békés, zöld panorámára vágyott. A tavak beépültek, menő strandok vagy csónakázó tavak lettek, a virágmezők összezsugorodtak, a gombák is megcsappantak. Hiába tiltakozott a lakosság, az illegális területszerzés és természetrombolás mértéke az egekbe csapott.

Mindez mellékes, mert a legszebb kilátással rendelkező lakók most nem az erdő horizontja mögé bújó naplementét nézik, hanem az éjszakai bombázások halálos villanásait látják a távolban. Ha nem szól a városi sziréna, akkor kiülhetnek a sötét erkélyekre, mert este nem tanácsos felkapcsolni a villanyt. Ha szól, azonnal rohanás a pincékbe és az óvóhelyekre. Még a Népek Barátsága emlékműhöz vezető Függetlenség tere nevű metróállomás aluljárójában is emberek alszanak esténként. (Emlékszem, gyerekkoromban ezen a környéken voltak a legjobb ajándéküzletek és az egyetlen idegen nyelvű könyvesbolt, ahová nagymamámnak mindig el kellett vinnie, hogy megvehessem a legújabb magyar nyelvű könyveket.)

Ma, a jelenlegi helyzetben nincs értelme Ukrajnában természetvédelemről beszélni, mert a háború néhol még magát a természetet is eltüntette. Most a humanizmust kell védeni minden eszközzel. Ha valaki kettős identitással születik, kinyílik számára a világ. Nem lesz jó és rossz, nem lesz fekete és fehér, csak színes lesz, igyekszik mindenki nézőpontját megérteni és nyitott lenni a világ dolgaira. De valaki mégis csak megtámadott egy független országot. Valaki mégis letörölte Bucsát és Mariupolt a föld felszínéről. Valakik mégis ártatlan civileket és gyerekeket öltek, nőket erőszakoltak meg. Nem kérdés, hogy az emberi életnél és az emberi jogoknál nem létezhet fontosabb. A kijevi erdő várhat. A béke nem.

 

Az eredeti cikk az xforest.hu-n itt érhető el

A Tisza-tó másik arca

A Tisza-tó, e különleges vizes élőhely, valójában egy mesterséges tó, mely a Tisza folyó vizének felduzzasztásával jött létre, a Kiskörei-vízlépcső mögött. Ma a változatos élővilágnak otthont adó természetvédelmi területet mi is megcsodálhatjuk akár csónakázva a vízi tanösvényen vagy a nádasból kiemelkedő Bölömbika kilátóból, illetve megismerkedhetünk a tó élővilágával a Tisza-tavi Ökocentrumban. Ha belegondolunk, mindez egy vízerőmű eredménye. Máth Kristóf fotográfust is ez a különös beton- és vasmonstrum ragadta magával, így beszámolójában e gigantikus építmény kapja a főszerepet.

Szerző: Máth Kristóf

 

Engem ezúttal az érdekelt a Tisza-tónál, amit az ember épített, ami egész máshogy festene ma, ha a gyógyuló természet nem talál ott utat magának. A tavat télen fotóztam, napnyugtakor és éjjel; ez a két körülmény már elegendő volt ahhoz, hogy jóformán magam legyek a tájban. Több rókával találkoztam, mint emberrel – noha csupán ötpercnyire volt a parkoló.
A poroszlói híd alatti töltés és az alacsony vízállás ritka lehetőséget adott: mélyen besétálhattam a tó közepe felé, olyan mélyre, ahova máskülönben már csónak kellene. Nagyon érdekes világot találtam ott. A tóból kikandikáló zsebkendőnyi kontinenseken vadludak töltik az éjszakákat folyamatosan gágogva, fények híján láthatatlanul. A híd aljában galambok fészkelnek; bevallom elsőre igencsak megijedtem, amikor megriadva nagy szárnyverdeséssel csaptak ki a betonelemek rejtekéből.

Háborítatlannak tűnt a táj, hatalmába kerített ez a nyugalom, bár kezem-lábam fokozatosan dermedt, a hidegebb éjszakákon mínusz 11 fokig esett a hőmérséklet. Életemben nem sokszor dideregtem annyira, mint a poroszlói híd alatt, hajnali három óra táján, gumicsizmában, szembeszélben.

De mindennek megvolt a jó oldala is, mert a nagy hideg új lehetőséget adott számomra a felfedezésre, pár nap alatt annyira befagyott a tó, hogy letérhettem a járt útról, kimerészkedhettem a jégre. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy akár ugrálhattam is a dermedt víztükrön, olyan erős volt a jég, hogy recsegni-ropogni sem kezdett alattam.
Ám nem én voltam az egyetlen, aki birtokba vette az immár szárazföldi lények számára is járható
új birodalmat. Éjszakáról éjszakára egyre több rókanyomra lettem figyelmes, de követni nem tudtam őket; a csapák jóval beljebb vezettek, mint ameddig közel 80 kilómmal én még elmerészkedhettem.

A legalapvetőbb különbség a nyárhoz képest – persze a hidegen és fagyon kívül – az alacsony vízállás. A Tisza-tó vízszintjét 12 öblítőcsatornán keresztül állítják be. A legfontosabb stratégiai pont ebben a műveletben az 1973-ban átadott Kiskörei-vízlépcső és a benne működő duzzasztómű, amely centiméterpontosan tarthatja a tó szintjét a kívánalmaknak megfelelően, nyaranta magasabb, télen alacsonyabb szinten. A nyár így lehet az idegenforgalomé, télen pedig készülődhetnek a helyiek a következő szezonra, jöhet a stégépítés, a felújítás.

Ahogy a Kiskörei-vízlépcső felé tartottam, már messziről hallottam a víz erős morajlását. Leginkább ez a hang adta az éjszaka hangját. Grandiózus volt a látvány: a roppant betonalkotmány átfogta a Tiszát, az éjszaka fényei valósággal kihasították a képből – abból a tájból, amelyet ő maga teremtett. Ha nem volna vízlépcső, Tisza-tó sem lehetne. Ma már elképzelni is nehéz, milyen hatalmas változásokat hozott az 1960-as, 1970-es években Kisköre lakosságának életébe a kiemelt, országos szinten is roppant méretű, már-már futurisztikus beruházás.

Van még egy, manapság igencsak fontos haszna ennek a monumentális betonalkotásnak. Tömérdek szemét érkezik az országba a Tiszán; van nap, amikor percenként 300-500 határátkelő PET-palackot számolhat a figyelmes szemlélő. A Kiskörei-vízlépcső jelen pillanatban az egyetlen pont, amelynél még meg lehet állítani a szennyel teli uszadékot.
Partközelben, az alacsony vízszintnél képződő dágványokban a múlt megannyi bizarr, nyáridőben a tó mélyén gubbasztó mementója bukkan elő ilyenkor. Mesélte egy ismerős, hogy gémeskutat, tehéntetemet, hajóroncsot is látott már.

Az volt az első tervem, hogy beevezek az Óhalászi-szigetre, az elhagyott falucska, Tiszahalász nyomait fotózni. A legenda szerint a tó duzzasztásának esett áldozatul a kis település, ám ez tévedés: a Tisza áradásai miatt már a 19. században kitelepítették az ott élőket.
Több kikötőshöz is elmentem kenut kérni, de általában csak annyit mondtak hahotázva: „Evezni alacsony a víz, sétálni mély és dagonyás.” Így ez az expedíció elmaradt, de sebaj, ha jön a tavasz, ha megújhodik a Tisza-tó, újra nekivágok.

 

Az eredeti cikk a National Geographic honlapján itt érhető el

Magányos híd a szikes pusztában

Elsőre azt hinné az ember, hogy a karcagi híd a híres hortobágyi kilenclyukú híd kisöccse. Ez azonban tévedés: a Zádor-híd az idősebb testvér, ő szolgált mintaként a nevezetes Kilenclyukú megépítéséhez.

Szerző: Gombkötő Emma

 

Nagykabát, és vastag pulóver, kesztyű, sapka, sál, fényképezőgép, drón és vízálló bakancs – amit
az utazás végére átkereszteltem sárálló bakancsnak. Ezzel az expedíciós felszereléssel érkeztem meg a Jász-Nagykun-Szolnok megye földjén, Karcag határában álldogáló magányos, ötnyílású hídhoz.

A Zádor-hídhoz megannyi történet kapcsolódik. A legismertebb helyi legenda úgy szól, hogy a Karcagon élő nagynevű Zádor vitéz építette itt az első hidat. Szerelmes volt egy gyönyörű nemes leányba, Ágotába, aki a Zádor-ér túlpartján lakott. A vitéz, hogy könnyebben eljuthasson szerelméhez, hidat emelt a sebes iramú Zádor-ér felett. Miután a híd elkészült, már semmi sem állhatott a szerelmesek útjába – egy ideig. Történt ugyanis, hogy Zádort hadba szólították, és távollétében Ágotát elszerette egy legény, bizonyos Kara János. Miután ezt hírül vette, Zádor vitéz hazavágtatott, hogy bosszút álljon. Addig üldözte Kara Jánost, míg az leesett a lováról, és a mocsárba veszett. Ezt a mocsaras területet azóta is úgy emlegetik a helyiek: Karajános.

A híd múltjáról Ruzicska Ferenc néprajzkutatótól tudtam meg a legtöbbet. Ferenc nem csupán mindent tud a Zádor-hídról, de olyan színesen és érdekesen mesélt róla, hogy szinte megelevenedett előttem az elmúlt két évszázad. Megtudtam, hogy a sebes Zádor-ér nem csak Zádor vitéz közlekedését nehezítette meg. Ezen a ma már ingoványos, sáros pusztaságon egykor fontos kereskedelmi, hadi és postautak vezettek át. A Zádor-éren kívül a környéken folyt át az Aranyos-, az Üstök- és a Lőzér-ér is – mindegyiket az akkor még zabolázatlan Tisza vize táplálta. Az áthaladás megkönnyítésére fahidat emeltek a helyiek, ám az nem volt elég erős ahhoz, hogy elviselje a zord időjárás és a kiszámíthatatlan Tisza szeszélyeit. Folyamatos javításra, átépítésre,
szorult, ez pedig sok pénzt meg időt emésztett fel. A környező települések elöljárói ezt megelégelve 1805-ben úgy döntöttek: újabb fahíd helyett kőhidat emelnek. 1806. október 2-án tették le az alapkövet, a ma is álló hidat Bedekovics Lőrinc mérnök tervei alapján Magurányi József egri kőműves mester és csapata építette meg. A munkálatokhoz karcagi téglát és Tokajból hozott követ használtak.

A híd 76 méter hosszú, 5,7 méter széles, és alapjától mérve 6 méter magas lett. Elkészültekor 9 boltíve volt, csakúgy, mint aztán híres-nevezetes utódjának, a hortobágyinak. Az új kőhidat 1809-ben adták át a forgalomnak, és egészen 1831-ig használták az erre utazók. Aztán 1831. április 25-én óriási árvíz zúdult a térségre, és a hidat sem kímélte: a két-két szélső boltív a rohanó áradat martaléka lett. Helyreállítása során ezeket már nem építették vissza, így lett a híd olyan, amilyennek ma láthatjuk: öt boltíves, és így kezdte hasznos életének utolsó fejezetét.

1846-ban gróf Széchenyi István tervei alapján megkezdődött a Tisza szabályozása. Erre valóban
nagy szükség volt, mert a Tisza áradásai évről évre hatalmas anyagi károkat és veszteségeket okoztak. A szabályozás következtében azonban teljesen átalakult a Hortobágy vízrajza, a Zádor-híd elvesztette eredeti rendeltetését. Utánpótlás nélkül maradtak, kiszáradtak a vízfolyások, erek, lecsapolták a mocsarakat és a tavakat, kiapadt a Tisza által táplált, egykor oly sebes Zádor-ér is. Azóta gubbaszt a Zádor-híd mementóként a szikes puszta közepén.

Reggel hétkor már az úton gurultam, nagyon igyekeztem kisautómmal kikerülni a mélyedéseket.
A híd magányosan kuporgott a végeláthatatlan pusztában, mögötte gyönyörűen pirkadt. Különös
látvány: híd, de nincs alatta víz. Fölküldtem a drónt, és így megtudtam, hogy van a közelben vízfolyás: belvízelvezető csatorna fut a híddal párhuzamosan.

Sokat beszélgettem aztán karcagiakkal, és megtudtam tőlük, hogy a Zádor-híd és környéke ma is
a környék fiataljainak egyik kedvenc találkahelye. Jó időben biciklisták, motorosok jönnek ide, és mint a boltívek vakolatára rajzolt-vésett monogramokból kiolvasható, a szerelmesek is szívesen látogatják.

A pusztában meggyérült a növényzet, nagy testű vadak így nem élnek a környéken. Láttam viszont nyulat, fácánt, rétihéját és kék vércsét. Aki kicsit távolabb is bemerészkedik a pusztába, rábukkanhat egy-egy túzokkompánia fészkelőhelyére is.

A híd környéke mégsem teljesen kihalt, ez pedig nagyban köszönhető a közeli tanyán élő pásztorembernek. Mihály sokat mesélt nekem a tanyasi életről és a híd múltjáról és jelenéről, amely összefonódott az ő családjának történetével is. Mihály tavasztól késő őszig kint legelteti a birkáit. Ahogy ő mondja, együtt kel, együtt fekszik a híddal. Jó szomszédként nap mint nap meglátogatja, szívén viseli a sorsát. Úgy érzi, ez a híd jobb sorsra érdemes, a következő generációknak is meg kellene ismerniük a történetét. Egyfajta sorsközösséget érez a híddal.
Mert hiszen az ő mestersége és egész életmódja is feledésbe merülhet, ha nem lesz több fiatal, aki kijön ide, aki még tanyán akarna élni.

 

Az eredeti cikk a National Geographic honlapján itt érhető el

Időzített bomba: bármikor kitörhet a Yellowstone-i szupervulkán

Kétmillió tonna levegőbe kerülő kénsav, három teljes állam lerombolása, majd arra négy méter magas láva- és hamuréteg borítása – néhány példa a Yellowstone-i szupervulkán kitörésének lehetséges következményei közül, amelyet a Yellowstone-i szupervulkán című dokumentumsorozat alkotói feszegetnek.

Sokakat meglepett idehaza, hogy a 17 ezer kilométerre történt tongai vulkánkitörés Magyarországon is érzékelhető volt. Erős lökéshullámot indított útjára, a hangrobbanást Új-Zélandon, sőt hét órával a kitörést követően a több mint 9000 kilométerre fekvő Alaszkában is hallani lehetett. A nyomáshullám 14 órával a kitörést követően Magyarországot is elérte, kétszer is érzékelték a mérőműszerek.

Tudósok tucatjai szeizmográfok, gravitációs monitorok, drónok és egyéb eszközök segítségével tartják figyelemmel a vulkánokat. A fokozott figyelem nem csak helyben indokolt: ha a világ túloldalán kitör egy vulkán, nem biztos, hogy mi, Magyarországon megússzuk következmények nélkül – és itt egyáltalán nem csak lökéshullámokra kell gondolni. Kevesen tudják, de a dél-alföldi várost majdnem elpusztító nagy szegedi árvíz is egy ilyen jelenség következménye volt.

A világ talán leghíresebb nemzeti parkja alatt 10 kilométerrel egy olyan vulkán nyugszik, amely a legnagyobb fenyegetést jelentheti széles környezetére. Magmakamrájában annyi anyag van, hogy azzal tizennégyszer lehetne feltölteni a Grand Canyont. A „Yellowstone-i időzített bomba” kitörésekor valószínűsíthetően a legnagyobb értéket kapná a VEI-skálán – emlékeztet közleményében a Viasat Nature csatorna, amely hétvégén mutat be erről egy dokumentumfilmet.

 

A teljes cikk a hvg.hu-n itt érhető el

Mesébe illő táj, ahol vadon nő a tiszafa

A legnagyobb kiterjedésű őstiszafás a Bakony rejtett zugában található. De mit érdemes megtudnunk erről az izgalmas és különleges atmoszférájú hegyről, ahol megállt az idő?

Szerző: Bakó Gábor

 

Az eredeti cikk a National Geographic honlapján itt érhető el

 

A riportfilm a Youtube-on itt érhető el

 

 

A mesebeli skóciai esőerdő, amelyből James Bond is alig lát már valamit a Skyfall egyik nagy jelenetében

A római légiók még egy kiterjedt mérsékeltövi esőerdőt találtak a mai Skócia területén, amely káprázatos állat- és növénytársulásnak adott otthont. A fakitermelés és a legeltetés azonban szinte teljesen elpusztította, maradványai még így is az őshonos vörös mókusok utolsó menedékei. A Fák az életért szervezet szerint kulcskérdés viszont a csúcsragadozók visszatelepítése, Skócia erdészei is a Kaledóniai erdő megmentéséért küzdenek, miközben figyelmeztetik a világ más tájainak lakóit az erdőirtás szinte visszafordíthatatlan következményeire.

Szerző: Arday Attila

 

A mai Skócia legismertebb régi neve, Kaledónia a rómaiaktól származik, annyit jelent: erdős magaslat. Aki napjainkban járja e tájat, talál itt egy fenséges hegyvidéket és szeretni való embereket – akik az északi és a déli népek jó tulajdonságait egyesítve becsületesek és melegszívűek –, erdőt viszont keresve is alig. Elég ha csak belenézünk az egyik legnagyobb James Bond filmbe, a Skyfallba, hogy meglássuk a 007-es őseinek földjét. Ő sem az erdőben akarja elrejteni a főnökét.

A fenti képsorokat a Glen Etive nevű völgyben forgatták, a Skót-felföldön, de menjünk még északabbra és nyugatabbra, hogy megmutassuk a világ egyik legjobb hegyi filmjét, a skóciai Skye szigetén forgatott The Ridge című alkotást. A környezetről is elmesél mindent, bár annyira tökéletes, hogy fák nélkül is beleszeretünk a Hebridákba:

A Brit-szigeteken csak a Skót-felföld tartozik a tajgaövezethez, az itt megmaradt fenyvesek egy mérsékeltövi esőerdő utolsó hírnökei. Örökzöldjei azoktól a fáktól származnak, amelyek a jégkorszak végi felmelegedés során, Krisztus előtt 7000 évvel települtek meg itt, a Kaledóniai erdő ősatyjaiként. Az erdő kétezer évvel később élte a fénykorát, de még Trajanus és Hadrianus hadait is rabul ejthették a Krisztus utáni első évszázadokban. Az emberi tevékenység, a fakitermelés, az állattartás, a legelés és legeltetés azonban évezredek óta pusztította, olyannyira, hogy mára az egykor 1,5 millió hektárnyi területet borító esőerdő mindössze az 5 százalékára zsugorodott vissza,

35 egymással már nem összefüggő maradványerdőre. Mint a táj lehetséges megmentéséről író The Scotsman összeállításából kiderül, 200 éve a kritikus pont alá süllyedt az állapotuk, miután facsemetéket elfogyasztották a szarvasok, az állomány elöregedett. Ezért született meg a Fák az Életért környezetvédelmi jótékonysági szervezet.

Az északi erdők legnyugatibb előőrsének számító fenyvest erdeifenyő, nyír, berkenye, nyárfa, boróka társulása alkotta. A nyugati parton a tölgyek és a nyírfák uralkodtak, páfrányok, mohák és zuzmók fölött, a zöld minden árnyalatában. Otthonra lelt itt az európai hód, a vaddisznó, a hiúz, a jávorszarvas, a barnamedve és a farkas, a madárvilágot a siketfajd, a tarajos cinege és a csak errefelé élő skót keresztcsőrű jelentette. A csúcsragadozók elvesztése drámaian elszegényítette az ökoszisztémát, kulcskérdés lett a visszahonosítás.

Amíg lehet, a világnak tanulnia kell e táj tragédiájából. A témával kapcsolatban bukkantunk Ulrich és Francesca Loening levelére a Levegő Munkacsoport folyóiratában, a Lélegzetben, amely közölte az erdőit vesztett Skócia kérelmét a még erdő borította Chiléhez. Mint a szerzők fogalmaznak: „Minden európai ország elpusztította erdeit; még Platón is ezt fájlalta Attikában, mert rájött, hogy az erdőtakarónak talajmegkötő és folyamatos ivóvíz-biztosító szerepe is van. Sok mediterrán ország vált majdnem sivataggá. Mára már csak néhány európai területen maradt meg a fenntartható erdőgazdálkodás hagyománya. Skócia és Írország csaknem kopárrá vált, és elvesztette nagyobb vadon élő állatait is.

Frank Fraser Darling, a hírneves skót ökológus Felső-Skóciát nedves sivatagnak nevezte.

A csupasz hegyeknek megvan a maguk szépsége, és sok látogató nincs tudatában az ökológiai katasztrófának. De a veszteség súlyos; az erdőirtás növelte a falusi élet hanyatlását, a városiasodást és a nagy emigrációt. Az ország jelenleg szegényebb és nem gazdagabb lélekben, emberekben, erőforrásokban és természetben. Most, amikor a visszaállítás még nagy lehetőség, a feladat óriási és sürgős. Az erdők hiánya adóssággá vált, az adósok őseink, akik a jövőtől loptak. Az önök nemzete is ezt csinálja jelenleg Ma csaknem minden faterméket importálunk; az eredmény nemcsak a magas importszámla, hanem egy másfajta kizsákmányolás is,

nevezetesen az, hogy a múltbéli pusztításból származó adósságunkat exportáljuk másoknak, például önöknek. Támogatjuk az erdősítést Skóciában a közeli és távoli jövő életminőségének érdekében. Ez költségesebb befektetés, mint a rövid tenyészidejű ültetvények telepítése, amelyek azonban nem pótolják az őshonos erdők ökológiai gazdagságát.”

Mint a levél folytatja: „A világon nagyon kevés erdőt kezelnek fenntartható módon. A legtöbb fakitermelés még mindig elsődleges vagy másodlagos erdőkből történik, s minden ilyen körfolyamattal csökken a fajok változatossága és mérete. Chilének még megvan az a választása, hogy egy igazán hosszú távú, tartós erdőgazdálkodási stratégiát dolgozzon ki. Oly sok erdőt kiirtottak már, de van idő és lehetőség az újratelepítésre megfelelő irányítással.

Skóciában más a helyzet, ott csupasz, talajeróziótól lekoptatott, állatoktól kerítéssel védett területre kell telepíteni az új erdőket.

Van még idő, amíg sok erdő van, ami túlélte a pusztítást, hogy mindent átfogó erdőpolitikát dolgozzanak ki, mely bizonyos fajokat teljes mértékben védene, másokat fenntartható módon használna. Skóciában az őshonos erdőknek csak 1,5 százaléka maradt meg, ez is megrongált állapotban; az újratelepítés feladata hatalmas.”

A Kaledóniai erdő maradványai még így is üde színfoltot jelentenek az erdőit vesztett Brit-szigeteken. Az utolsó menedéket jelentik a vörös mókusoknak, amelyeket az amerikai szürke mókusok szorítanak ki. A WWF szakértőjével az invazív állatfajok pusztításáról készített összeállításunkban is beszámoltunk e jelenségről, amelyről a National Geographic is ír 2021-es cikkében. A magazin szerint az egykor egész Nagy Britanniában gyakori, őshonos vörös mókus népességének 80 százaléka a skót hegyvidéki erdőkben él már. A legújabb kutatások szerint itt biztonságban lehetnek, természetes menedékhelyekként szolgál e táj akkor is, ha a legrosszabb következik be, és a szürke mókusok Skóciát is elözönlik.

 

Az eredeti cikk a thevip.hu-n itt érhető el

Az ország, ami arra készül, hogy a klímaváltozás miatt eltűnik A Föld felszínéről

A klímakatasztrófák megelőzéséért és a klímaváltozás negatív hatásainak csökkentéséért folytatott küzdelemben gyakran elhangzik, hogy a felmelegedéssel járó folyamatok akár teljes országokat tüntethetnek el a Föld színéről, és emberek millióit, akár milliárdjait tehetik otthontalanná, újabb és újabb tömegeket késztetve menekülésre.

Szerző: Bodnár Zsolt

 

Bár a klímavédelmi forgatókönyvek általában évtizedes távlatban számolnak ilyen radikális eseményekkel, vannak olyan szigetországok, ahol már meg kellett kezdeni a védekezést, különben egész egyszerűen ellepné őket a víz. Közéjük tartozik a Csendes-óceán kellős közepén, Hawaii és Ausztrália között félúton fekvő, 33 korallszigetből álló Kiribati Köztársaság is, amit gyakran úgy emlegetnek, mint az első országot, amit elpusztít a klímaváltozás.

A külföldi segítség elengedhetetlen, de nem mindegy, hogy a migrációt vagy a helyi védekezést támogatják

Az egyre erőteljesebb viharok és más szélsőséges időjárási jelenségek miatt évente több mint 20 millió embernek kell elhagynia otthonát, de a különböző tudományos becslések ennél sokkal sötétebb jövőt vetítenek elő: a Világbank három éve 143 millió klímamenekültet becsült 2050-ig, az ENSZ két éve arról adott tájékoztatást, hogy a következő 30 évben akár egymilliárd ember kelhet útra otthonából a klímaváltozás hatásai miatt, egy nemzetközi kutatás pedig tavaly figyelmeztetett arra, hogy 2070-ig 1–3 milliárd ember lakóhelyén válhat elviselhetetlenné az időjárás.

„Kiribati a világ egyik legjobban veszélyeztetett országa a klímaváltozás hatásai és a természeti katasztrófák által, köszönhetően a földrajzi és társadalmi-gazdasági helyzetének – alacsonyan fekvő korallszigetek, elszigeteltség, a hatalmas óceán által elválasztott kis földterületek, nagy népsűrűség, az alapvető szolgáltatások magas költségei” – foglalja össze a 120 ezer lakosú Kiribati helyzetét az ország 2020 augusztusában kiadott kockázatértékelési jelentése.

Az ország 33 szigetét a tengerszint-emelkedés mellett az egyre szárazabb időjárás és a szélsőséges időjárási jelenségek is sújtják, amelyek nemcsak az állam fejlődéséhez alapvetően szükséges szektorokat és erőforrásokat fenyegetik, hanem az alapvető létszükségletek kielégítését is. A szigeteken különösen fontos szerepet betöltő halászatot a felmelegedés és az óceán savasodása is veszélybe sodorja, a mezőgazdaságot pedig az eső hiánya vagy a túlzott esőzések teszik tönkre.

Az Egyesült Királyságtól 1979-ben függetlenné vált Kiribati Köztársaság legnagyobb szigete, Kiritimati a maga 388 négyzetkilométeres területével egyben a világ legnagyobb korallszigete. Legmagasabb pontja alig két méterrel a tengerszint fölött található, így a klímaváltozás által legjobban fenyegetett lakott szigetének számít: egy 2016-os ENSZ-jelentés szerint a háztartások felét már érinti a tengerszint-emelkedés, és a költözések 15 százaléka a környezeti változások miatt történik.

A kiribati kormány az elmúlt években számos olyan állami programot jelentett be, amit a helyi lakosok védelme érdekében alkottak meg. A Migráció méltósággal nevű programban olyan állásokra készítik fel a polgárokat, amelyekkel külföldön nagy biztonsággal el tudnak helyezkedni. A kormány ezen felül megvásárolt egy 2500 hektárnyi területet a Fidzsi-szigeteken, hogy biztosítsa a megfelelő élelmiszer-termelést és -ellátást, amennyiben ezeket a klímakatasztrófák miatt már nem lehet helyben megoldani, szükség esetén pedig új otthont adjon akár 70 ezer kiribati menekültnek.

A legközelebbi nagy országokra is fontos feladatok várnak. Új-Zélandon például már megalapították a Pacific Access Ballot nevű, lottószerűen működő programot, amelynek keretében évente 75 kiribati polgár átköltöztetését és elhelyezését vállalja az új-zélandi állam – igaz, a hírek szerint nagyon kevesen jelentkeznek, hiszen a legtöbben amíg csak lehet, családjuk és kultúrájuk közelében maradnának. Közben a Világbank és az ENSZ is arra biztatja Ausztráliát és Új-Zélandot, hogy minél több kiribati polgárnak teremtsék meg a lehetőséget arra, hogy méltó körülmények között kezdhessenek új életet szülőhazájukon túl, kezdetben akár idénymunkák biztosításával.

A nagy nemzetközi szervezeteket az ilyen javaslatok miatt vádolják azzal, hogy valójában nem a veszélyeztetett területeken élő emberek életét és eltűnőben lévő kultúráját akarják megmenteni, hanem pusztán gazdasági okokból igyekeznek elérni, hogy máshol találjanak új otthonra. A szigetlakók elvándoroltatása mindenképpen a legolcsóbb megoldás, de a szakértők szerint tévút, hiszen még nem kell lemondani arról, hogy megmentsék a szigetet az óceántól. És nemcsak, hogy meg lehet, de meg is kell: az emberi tényezőn túl ugyanis olyan ökoszisztémák uralkodnak ezeket a szigeteken, amelyek eltörlése még nem ismert következményekkel járhat. Kiritimati számos olyan fajnak (főként madaraknak és rákoknak) ad otthont, ami a sziget eltűnésével együtt kihalna.

Ha a klímaváltozás felgyorsulását előidéző gazdag nyugati országok segítsége nem fulladna ki annyiban, hogy bevándorlási programokon keresztül próbálnak tőkét kovácsolni a haldokló szigetről menekülő emberekből, akkor számos lehetőség adódna a problémák lokális megoldására. Szóba került már a dubajihoz hasonló mesterséges szigetek létesítése, a holland típusú árvízvédelem (partmenti töltések, védőgátak) meghonosítása, és a világ rengeteg pontján alkalmazott, különböző talajvisszanyerési technológiák alkalmazása is – de ezeket a szegényebb szigetországok külső segítség nélkül nem tudják megvalósítani.

Kína közbelép, miközben a szigetek természetesen emelkednek

Miután a Kiribati Köztársaság elnökét, Taneti Maamaut 2020 júniusában újraválasztották, az ország új diplomáciai partnert szerzett magának: Kínát. Maamau a kínaiakkal üzletelő országok vezetőihez képest szokatlanul nyíltan jelentette ki, hogy az együttműködés részleteit Kiribati határozza majd meg, és sem óriási kölcsönöket nem fogad el Kínától, sem bázisok építését nem teszi lehetővé az ázsiai országnak Kiribati stratégiai szempontból fontos szigetein.

„Már vannak terveink arra, hogy Tarawa atolljának egyes részeit a lagúnából kikotort töltőanyagokból építjük fel. Kiribati 20 éves víziójának fontos elemei a kotrógépek beszerzése és a csatornák kikotrása a külső szigeteken” – mondta az elnök tavaly a Guardiannek. A kotrás mellett megemelt utak és hidak építésére is készülnek új-zélandi és kanadai szakértők bevonásával, de a források valószínűleg a külföldi infrastruktúra-fejlesztéseket gyakran pénzelő Kínából érkeznek majd.

A kínai segítség híre az amerikaiak figyelmét sem kerülte el: a hadseregnél már kifejezték az aggályaikat azzal kapcsolatban, hogy Kína kettős célú (civil és katonai) létesítményeket építhet a Hawaiitól 2000 kilométerre található Kiritimati szigetén, ahol az Egyesült Államok haditengerészetének csendes-óceáni flottája állomásozik. A kiribati elnök azóta többször kijelentette, hogy ezt nem fogja hagyni.

Maamau elődjével ellentétben nem hajlandó arra berendezkedni, hogy a kiribati lakosok elvándorlását támogassa az állam, ezért előnyben részesíti azokat a programokat, amelyek a szigetek megmaradását és a lakosok megtartását segítik elő. A Fidzsi-szigetektől 2014-ben megvásárolt Vanua Levu szigetét például már nem azért birtokolja Kiribati, hogy szükség esetén oda menekülhessenek a lakosok: tavaly bejelentették, hogy Kína segítségével az egész szigetet mezőgazdasági területté alakítják. Ezt a lépést a kiribati ellenzék hevesen támadta, szerintük ugyanis Maamau végleg eladta Kínának Kiribati jövőjét, ráadásul a megállapodás részleteit nem közölték, így azt sem tudni, kik végzik el a mezőgazdasági munkát, mit termesztenek majd a szigeten, és kinek a javára.

Kiribati a természeti katasztrófák elkerülésében ironikus módon a természetes folyamatokra is számíthat, legalábbis ezt vallja az elnök tudományos tanácsadója, a kanadai Simon Fraser Egyetemen geomorfológiát kutató Paul Kench. „Ezeknek a szigeteknek a tengerszint feletti magasságát és az alakját a hullámok alakítják, amelyek találkoznak a zátonyokkal, homokot és kavicsot szállítva, amelyekből felépülnek a szigetek” – mondta Kench, aki az elmúlt 50 év műholdképeinek tanulmányozásai alapján azt állítja, hogy a nagy áradások során a hullámok még több ilyen anyagot hordanak a szigetekre, ezzel egyben emelik is a magasságukat.

Bár a lakatlan vagy kevésbé lakott szigeteknél ez a folyamat gond nélkül zajlik, az elvárosiasodott szigeteken Kench szerint nem elég a hullámok munkájára támaszkodni, ezért igenis szükség van a kotrásra, az utak megemelésére vagy a házak cölöpökön való újjáépítésére: „A sűrűn lakott városi központok esetében az egyetlen stratégia az emelkedő tengerszint kezelésére a technológiai megoldások felkarolása.”

 

Az eredeti cikk a qubit.hu-n itt érhető el

A biológia sokféleség paradicsoma Bulgáriában

Szafarizni Európában? Elsőre furcsán hangzik, pedig lehetséges. A vadonban Bulgáriában. Ez a hely a biológiai sokféleség paradicsoma. Egy hely Európában, ahol szafarizni lehet, ahol találkozhatunk bölényekkel, vadlovakkal és szarvasokkal.

Szerző: Monica Pinna

 

A teljes cikk az euronews.hu-n itt érhető el

A Bükkalja és a kaptárkövek

Az UNESCO-felvételre pályázó Bükk-vidék Geopark kifejezést hallva alighanem a barlangok, a források, a fennsík vagy éppen a kövek vonulatának látványos sziklaletörései jutnak eszünkbe, holott a hegység északi és déli előtere szintén látványos geoértékekkel rendelkezik, bár ezek a közismert karsztos tájtól teljesen eltérőek.

Szerző: Baráz Csaba, Sütő László

 

A teljes cikk az afoldgomb.hu-n itt érhető el

Hazai bioszféra-rezervátumok: megéri megismerni ezt a 6 különleges helyet

Tudtad, hogy vannak olyan kiemelt természetvédelmi területek a Földön, amelyek egyfajta rezervátumként próbálják megőrizni az egyes országokra jellemző élőhelyeket és tájtípusokat? Magyarországon 6 ilyen bioszféra-rezervátum található. Cikkünkből kiderül, mi ez a hat különleges hely, és miért érdemes megismerni.

Szerző: Nagy Tímea

 

Mi is pontosan az a bioszféra rezervátum?

A bioszféra rezervátum egy világszintű természetvédő hálózat, feladatait, irányelveit és a rezervátum-hálózatban szereplő területeket is az UNESCO határozta meg. Olyan, nemzetközileg elismert szárazföldi és tengerparti ökoszisztémákat foglal magába a számos tételt felsoroló lista, amelyeket egyrészt eredeti formájukban szeretne az emberiség az utókorra hagyni, másrészt azonban ezek a területek egyfajta élő laboratóriumként szolgálnak. Egy különleges módszerrel igyekeznek a természeti értékeket megőrizni, de fenntartható gazdasági fejlődést is kiépíteni. A bioszféra-rezervátumok világhálózatának alapító okirata szerint

a bioszféra-rezervátumok mozdítsák elő és mutassák be az ember és a bioszféra között létrejövő kiegyensúlyozott kapcsolatot”. Annak érdekében, hogy prezentálják az ökológiai rendszer sokszínűségét, a rezervátumok magukba foglalják a szárazföldi, a vízparti és a tengeri ökoszisztéma területeit.”
(Forrás: UNESCO)

Miben más ez, mint egy “hagyományos” rezervátum?

A bioszféra rezervátumok abban különböznek a többi, természetvédelmi rezervátumtól, vagy például egy erdőrezervátumtól, hogy nem szeparálják el őket, visszaállítva vagy megcélozva egy érintetlen állapotot. Például nem kerítik el az ember által művelt területtől teljesen.

A bioszféra-rezervátumnak valahol épp az a feladata, hogy az ember és a természet együttélését, a gazdálkodást környezetbarát módon valósítsa meg.

A bioszféra-rezervátumoknak van egy külső, „puffernek” nevezett területe, ahol a hagyományos gazdálkodásra építve valamilyen gazdálkodást folytatnak, ezt egy átmeneti zóna követi, ami egyfajta bejáratot képez a belső szűk körhöz, ami lényegében egyezik a mi rezervátum-fogalmunkkal. De csak a belső kör az, ahol tilos bármilyen gazdálkodást folytatni, sőt, itt az emberi jelenlét is igencsak korlátozva van.

Hogyan működnek?

Megőrzéssel, fejlődéssel, oktatással igyekeznek fenntartani a jelenlegi állapotot. A bioszféra-rezervátumok kialakítása során egy sajátos, hármas rendszert vesznek figyelembe. Ez azt a célt szolgálja, hogy

  1. az adott tájegységen élő növény-és állatvilág a lehető legteljesebben megőrződjön az utókor számára,
  2. az ott hagyományosan használt gazdasági és földművelési kultúrát, tradíciókat beépítve korszerű, fenntartható gazdasági fejlődést támogassanak,
  3. illetve ezeken a területeken erőteljesen támogatják a természetvédelmi kutatásokat, a kutatások beépítését az oktatásba és az iskolán kívüli ismeretterjesztő programokba.

Ennek érdekében a bioszféra-rezervátumokat 3 övezetre osztják: a külső az úgynevezett „puffer” zóna, itt folyik a gazdálkodás a táji jellegek kihasználásával. Egy szinttel beljebb van az átmeneti zóna, ahol szigorúan korlátozzák az emberi jelenlétet, majd jön a legbelső, a rezervátum magterülete. Itt semmilyen gazdasági tevékenységet nem lehet folytatni, az egyetlen és legfontosabb feladat a természeti értékek megőrzése.

Világszerte 727 területet nyilvánítottak eddig bioszféra-rezervátumnak, összesen 131 országban. Ebből 22 bioszféra-rezervátum határokon is átível. Nézzük, mi a helyzet nálunk!

Bioszféra-rezervátumok Magyarországon

Hazánkban összesen 6 bioszféra-rezervátum található, az Aggteleki bioszféra-rezervátum, a Fertő-tavi bioszféra-rezervátum, a Hortobágyi bioszféra-rezervátum, a Kiskunsági bioszféra-rezervátum, a Pilisi bioszféra-rezervátum és a Mura-Dráva-Duna bioszféra-rezervátum.

1. Az Aggteleki bioszféra-rezervátum

Ha az Aggteleki Nemzeti Parkra gondolunk, nem járunk messze az igazságtól, ugyanis a két terület nagy része átfedésben van egymással. Az Aggteleki barlangrendszert leginkább cseppköveivel ékes 270 barlangja teszi híressé, de a változatos élővilág, a dús erdők, a kopár karsztok, vadregényes szurdokok is hívogatóak lehetnek a természet kedvelőinek.

Állatok mindenhol!

Talán nem tudtad, de nem csak az erdőkben és lankás mezőkön, hanem a barlangokban is bőven található állatvilág. A Baradla barlangrendszerben több, mint 500, többségében gerinctelen állatot fedeztek fel, mint például a magyar vakfutrinka (Duvalius hungaricus), a szemcsés vakászka (Mesoniscus graniger) vagy az aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis). Ez a népes állatvilág épp azért tudott a jelenlegi formájában kifejlődni, és amiért a turisták is nagy kedvvel sétálnak végig a kiépített barlangjáratokon: állandó a hőmérséklet és magas a páratartalom.

A több mint 25 km-es, turisták számára is nyitott barlangrendszer folyosóin csak mesterséges fény van. Ha a lámpákat lekapcsolják, megtapasztalható a tökéletes sötétség: ez az a fajta sötétség, amihez nem szokik hozzá a szem, akkor sem, ha akár órákon keresztül kémleli.

A földfelszín felett is különleges és izgalmas növény- és állatvilág található a területen, rengeteg ritka és egyedülálló növényfajtával és állattal. Mivel több természeti forma borul itt össze, az élővilág is ennek megfelelően változatos. A környék híres karsztforrásairól, láprétjeiről.

2. A Fertő-tavi bioszféra-rezervátum

fertő elnevezés bármilyen vészterhes, valójában nem a fertőzésre vezethető vissza: neve sáros, agyagos tavat jelent. Ez a rezervátum a Sopron könyéki Fertő-tó teljes magyarországi területét foglalja magában. Talán kevesen tudják, de maga a tó és vidéke is a Világörökség részét képezi. A tó úgynevezett sztyeppetó, azaz sík vidéken található szikes, sós állóvíz, a vízfelszín nagy részét ma is nádas fedi. A tó a Balaton után közvetlenül a legkönnyebben felmelegedő tó egész Európában, különlegessége, hogy jóval sósabb annál: vize harmincháromszor sósabb, mint a „magyar tenger”.

Élővilága és növényvilága hihetetlen!

Mint azt már írtuk, egy nádasokkal igencsak beborított tóról és tókörnyékről van szó, így az élővilág rendkívül színes és változatos. Ha madárlesre mész, itt megtalálhatod jó pár madár keltetőhelyét, élőhelyét, mint például a nagy kócsag (Egretta alba) vagy a nyári lúd (Anser anser), mely az egyetlen költő vadlibafaj Magyarországon. Tavasszal és ősszel itt vonulnak át költöző madaraink csapatai is. A tó környékén szikes gyepek és sztyepperétek alakultak ki.

Sajnos egy gigaberuházás fenyegeti ennek a bioszféra-rezervátumnak még a magterületét is.

Mi az a ferde víz?

A híres fertői ferde vízhez nagy szerencse kell, ugyanis ez kizárólag különleges és szélsőségesen szeles időjárási viszonyok között jön létre. Ritka dolog, de amikor előáll, majdnem egy méter a vízkülönbség az északi és a déli part között.

3. A Hortobágyi Bioszféra-rezervátum

A Hortobágyon található Magyarország első nemzeti parkja, számos híres természeti látványosság lelőhelye, mely több ikonikus látnivalóval büszkélkedik. A Hortobágy kiterjedt füves pusztáját, szikes talajú területét a rajta átvonuló európai, hatalmas madárcsapatok miatt nevezték ki bioszféra-rezervátummá, emellett a terület jellegzetességei, és az ehhez köthető különleges élővilága teszik egyedülállóvá. A környezete annyira egyedi, hogy a területén lévő vízi élőhelyek kiemelt természetvédelmi területnek számítanak, rajtuk a vízimadár-vadászat egész évben tilos.

Kultúra és természet a Hortobágyon

A Hortobágy története, kultúrája összefonódik a magyar népköltészettel, és erősen beépült az országimázsba is. Gondolj csak a Kilenc lyukú hídra, vagy a fogathajtó csikós jellemző képére! A korai vízrendezések során a folyókat és a mocsarakat lecsapolták, legeltető állattartást vezettek be, így elmondható a területről, hogy egyfajta magyar vadnyugati táj alakult ki rajta; a délibábokkal, legelésző nyájakkal tarkított síkság a sztyeppék hangulatát idézi.

A Hortobágyi bioszféra-rezervátum óriási területét a Hortobágy folyója szeli át, a hosszasan nyúló, szinte teljesen sík tájat az úgynevezett kunhalmok törik csak meg. Ezek emberi kéz alkotta dombok, amelyek valószínűleg sírhelyek vagy őrdombok lehettek valaha, bizonyos települések ma is őrzik ezek neveit. Érdekesség, hogy különleges talaját és az ebből fakadó, többnyire lágy szárú növényzetet is az emberi beavatkozás alakította ki.

4. A Kiskunsági bioszféra-rezervátum

A Hortobágyi bioszféra-rezervátumhoz hasonló mind elhelyezkedésében, mind pedig talajában és növényvilágában a Kiskunsági bioszféra-rezervátum. Nem véletlen, hiszen ez is az Alföldön található, és többnyire homokos, szikes talaj tartozik hozzá: szikes puszták, szikes tavak és homokbuckák teszik ki a rezervátumot. A természetvédelmi intézkedéseknek köszönhetően ezeken a kisebb területeken, azaz a Felső-Kiskunsági szikes pusztán, a Felső-Kiskunsági szikes tavaknál, az Izsáki Kolon-tónál, a Fülöpházi homokbuckákon és a Bócsa-Bugac buckavilágában és homokpusztáim kizárólag természetvédelmi jellegű beavatkozások történhetnek.

Mit nézz meg, ha erre jársz?

A természet számos látnivalóval kecsegtet, ha erre veszed az utad: összefüggő, egész Magyarországon egyedülálló lápos vidékek, mocsarak, kiszáradt lápokra települt rétek, zsombékosok, fűzlápok várják a kirándulót. A bioszféra-rezervátum egyik kincse a számos hazai bennszülött fajt felmutatni képes homokpusztai gyep vadszegfű-fajtákkal, varjúhájjal (Sedum hillebrandtii), és homoki kikericcsel (Colchicum arenarium). A különleges szikes területen számos állat is otthonra lelt.

5. A Pilisi bioszféra-rezervátum

Ez a lombhullató erdők rezervátuma, melyet a turizmus és a földhasználat élővilágra gyakorolt hatásának terepeként neveztek ki 1981-ben, hiszen jelentős fakitermelő területről van szó. (Ahogy a cikk elejében is jeleztük, a bioszféra-rezervátumok esetében csak bizonyos területeken tiltott az emberi tevékenység, nem az egészén.)

A terület úgynevezett élő génbank, hiszen számos védett növény és állat található meg a rezervátumban. A turizmus azért is fontos szerepet tölt itt be, mert a fővároshoz közel lévő környezet nem csak a természetes, és többnyire háborítatlan élővilágba be-benéző embert ismeri, hanem az aktív sportolók népes táborát is..

Mit találsz, ha erre jársz?

A karsztos Pilis erdeiben a kőzetek által kialakított meredek gerinceken sétálva megfigyelheted a vadregényes természetet, a bükkösök, tölgyesek mély erdeit néhol megtörik a dolomitos sziklagyepek, apró tisztások. Az erdőkben és réteken védett fajok is megtalálhatók, mint például a híres pilisi, vadon élő orchidea.

6. A Mura-Dráva-Duna bioszféra-rezervátum

Tudtad, hogy ez az egyetlen olyan hazai rezervátumunk, mely átnyúlik a határon? Egyelőre csak Horvátországgal közös, ám Ausztria, Szerbia és Szlovénia csatlakozása a cél hosszú távon. Már most is egy többszázezer hektárt felölelő területről van szó, amelynek nagyjából egyharmada fekszik Magyarországon: magába olvasztja a Duna-Dráva Nemzeti Park Dráva és Duna menti területeit, egyes Dráva menti területeket az Ormánságban, és Mohácsi-szigeten, a Duna mentén. A rezervátum kialakításakor a cél az volt, hogy megóvjuk ezt a kiterjedt, szinte érintetlen természeti értéket, amit a három folyóhoz köthető vízi élőlények összessége, és a part menti életközösségek adnak.

Érintetlen természet és ritkaságok

Az élővilág kedvelői számára nem is kérdés, hogy miért értékes olyan nagyon ez a ritka természeti szépség: az ártéri erdők, apró szigetek, háborítatlan partszakaszok önmagukban is páratlan látványt nyújtanak. Ha pedig közelebb mész, különleges állatvilágot és növényvilágot is találsz. Különösen a vízi madarakról híres ez a terület, ugyanis itt él több ritka madárfaj is, mint a rétisas (Haliaeetus albicilla), melynek ráadásul ez a legnagyobb európai populációja, a kis csérnek (Sterna albifrons), vagy épp a fokozottan védett fekete gólya (Ciconia nigra).

Bármelyiket is keresed fel a magyar bioszféra-rezervátumok közül, biztos, hogy

különleges, semmi máshoz nem hasonlító élményben lesz részed, és ritka növényekben, valamint állatokban gyönyörködhetsz.

Nem csak külföldön várnak rád egyedi élmények: fedezd fel a hazai szépségeket!

 

Az eredeti cikk az xforest.hu-n itt érhető el